Fontolva haladó

Honnan származik a Ferrarik ágaskodó fekete lova?

Nervesa della Battiglia és Francesco Baracca története

Először és utoljára volt a (had)történelemben olyan repülős harci kultúra, mint az első világháborúban. A duplaszárnyú gépek tömeges bevetésekor, azok valószínűtlenül tekervényes mozgásával megvalósított, mára csak műrepülő-versenyek keretei közé zárt mutatványok töltötték be az eget. Ennek a harcmodornak pedig egyik legnagyobbja az olasz Francesco Baracca volt - emlékét (többek közt) pedig nem kisebb műhely őrzi, mint a Ferrari autógyár. Rövid úti leírás, mielőtt kiderülne miként.

„ZONA SACRA". Ezzel a felirattal több százszor találkozhat az első világháborús emlékeket felkereső turista Olaszország-szerte. Ilyen kis táblák, és az általuk jelzett, mintaszerűen gondozott parkok, szobrok és épületek is mutatják, hogy szerte északon igen különleges megbecsüléssel gondozzák az első világháborús emlékezés tereit. Minden olyan helyet, ahol tömegesével estek el katonák olasz és ellenséges oldalról, „szentnek" neveznek. A fenti felirat röviden összefoglalva tisztelettudó magatartást követel mind a szentélyben, mind annak környékén, valamint felkéri T.Közönséget, hogy ne zabáljon és ne hangoskodjon itt.

Persze van tovább is >>>>>>

Az isonzói csaták helyszíne 2. - Kobarid-Caporetto

A hegyi állóháborúban keletkezett torzulások, 1916. (Kobarid Múzeum)

Túl azon, hogy festői hegyek között kirándulgatunk, tájbaillő sört tolunk az arcba és igyekszünk Budapesttől távol lazítani, annyira ugye azért nem vidám téma az első világháború. A cobaridi emlékhely/múzeum tesz is arról, hogy ezt lehetőleg ne felejtsük el.

Persze van tovább is >>>>>>

Kranjska Gora, orosz emlékhely

A bevezető rész utáni első érdemben tárgyalt állomás Kranjska Gora, Szlovéniávan (Felső-Krajna tartomány). A beszámolófolyam tehát keletről nyugtra halad, pontosan az egykori front mozgásának megfelelően (vö. Isonzótól Piavéig). Íme K.Gora és Kobarid (vagyis Caporetto, a következő beszámoló színhelye) térképen szemléltetve:

Kranjska Gorához közel esik a képeken látható emlékhely. Meredek hegyi úton lehet megközelíteni kocsival, de állítólag megáll a közelben távolsági buszjárat is.

Az első világháború alatt a környék az olasz front felé mozgó katonai alakulatok stratégiai csomópontja volt. 1915 és 1916 között az osztrák hadvezetés mintegy 10 000 orosz hadifoglyot vezényelt ide, hogy utat építsenek Krajnska Gorától Mojstrovka (Vršič) hegyén keresztül Trenta irányába. 1916 márciusában váratlan katasztrófa történt: egy lavinasorozat száznál is több hadifoglyot sodort el őreikkel együtt. Rájuk és a nehéz fizikai munkában megnyomorodott más katonákra emlékeztet ez a hely (ahol egyébként már 1917-ben mementót emeltek túlélő oroszok).

Persze van tovább is >>>>>>

Monte Grappa - képekben

Ha a sors, valamint a TIM Italia mobilinternet-szolgáltató is úgy akarja, jelen írással egy kb. 7-10 bejegyzésből álló sorozatot indítok a Fontolva Haladó blog Fontolva Nyaraló szekciójának exklúzív kiadásában. Célom bemutatni az Olaszország-szerte fellelhető első világháborús emlékeket, melyeket alkalmam volt közelről látni. Első kézből, Észak-Olaszország Veneto tartományából, Fonte városából. Az is kiderül majd, mi az a schioppettino.

Nulladik (illetve számozás szerint már az első) pont a Mandiner híroldalán megjelent tudósítás Monte Grappa világháborús megemlékezéséről, melyet rögtön a ceremónia után írtam.

Elesett hőseink nyomában - az ismeretlen Monte Grappa

Először hangzott el magyar miniszteri köszöntő Észak-Olaszország egyik legjelentősebb első világháborús kegyhelyén vasárnap. Monte Grappa megemlékezései évtizedek óta nemzetközi keretek között rendszeresek, sziklái alatt több ezer magyar katona maradványa nyugszik, neve mégis ismeretlen idehaza. Helyszíni riport Fontéból, Olaszországból.>>> (alább már csak képek)

Persze van tovább is >>>>>>

Tavaly ősszel, a pogánysággal, alternatív őstörténettel és spiritualizmussal foglalkozó IGEN-hez találtam egy cikket Koppány vezér alakjának mondai továbbéléséről a Valóság folyóirat 1998/3-as számában, de akkor idő szűke miatt, és a táltos-drukkerek Hartmann-zónás retorziójától tartva ennek említése végül kimaradt. Azóta tervem, hogy legalább ide kiteszem, mert állati érdekes.

A cikk szerzője Magyar Zoltán történész-etnográfus, monda- és mesegyűjtő. Saját, illetve többek közt Bosnyák Sándor és Szendrey Ákos Somogy megyében tett gyűjtőkörútjainak tapasztalatait rögzíti - többnyire Koppány és Szent István harcáról szóló mondákat és töredékeket, melyek alapján a szerző leírja, hogy erős a gyanú, hogy a középkor századaiban önálló mondakör létezett a lázadó vezérről. Persze nehéz szétválasztani azt az emléket, ami fokozatosan kikopott a köztudatból, és csak újabban, olvasmányélménnyel került oda vissza, valamint azt, ami tényleg önálló hagyomány, helyi mitológia - de a szétválasztás itt éppen azért lehetséges, mert a somogyiak elbeszélései sokszor a hivatalos történetírással teljesen ellentétes, vagy az által nem tárgyalt motívumokat hordoznak.

Somogy térsége Koppány történetében kiemelt hely, hiszen több dunántúli területtel együtt a somogyi dukátus is az ő területe volt Fajsz (vagy Falicsi) fejedelem, és Koppány apja, Tar Szerénd (Zerind) örökségéből. A Balatontól délre még ma is a vezér nevét viseli több település: Törökkoppány, Koppányszántó. Bálványos község pedig a hagyomány szerint onnan kapta nevét, hogy még Szent István korában is pogány bálványimádó hely volt. (Ennek utolsó emléke az a nagy kő, amelynél a helyi népmonda szerint Koppány vezér is áldozott.)

Persze van tovább is >>>>>>

"Dolgaink így mentek 2000. január 1-től 2010. január 1-ig." (A kétezres évek tartalmából)

Kiszakítjuk a részünket az újévi értékelőhullámból - persze nem érdemes alábbadni egy évtizedértékelőnél, mivel megadatott nekünk, hogy az aktuális óévvel nem csak egy átlagos naptári év, de a teljes kétezres évek időszaka (nagyjából egy évtized, dekád, latin-retrosoknak decennium) múlik ki. Az ilyen értékelő zsákutcaveszélyes műfaj, mert például idedömperezhetném „az évtized legjobb filmjei", vagy a „10 év legjobb lemezei" című listákat, de sok értelme, érdeklődésre számot tartó jelentősége nem lenne. A még személyesebb, interneten közzétett múltba révedések pedig kifejezetten felháborítóak. (Ha ilyet kellene írni, kb. kimerülne abban, hogy az elmúlt tíz évben a legjobb dolog, ami a világgal történhetett az az, hogy megajándékoztuk az IgenHír c., méltán hírnevet szerzett egyetemi lappal. És csak tűrjük a világ hálátlanságát.)

Úgyhogy marad a hagyományos közéleti szűrő. Igazságtalanság, de biztos, hogy az ilyen összeállításokból méltatlanul kimarad egy csomó jó könyv, meg felbukkant tehetség, amikről/akikről sokkalta inkább beszélni kellene, de az emberi memória lényeges események hosszabb távú tárolására is nehezen alkalmas, így inkább azokat a dolgokat veszem elő, amik egyébként is nagy durranásnak számítottak. (Emlékszik bárki arra, hogy 2000. augusztus 27-én tűzvész pusztított a moszkvai Osztankinói tévétoronyban? Na mert ez például tök lényegtelen.)

l. rész: ---------------

Az eseményeket pozitív-negatív (webkettes alkalmazásoktól fertőzött fejjel: like-dislike) felosztásban tárgyaljuk, elsőként pedig az árnyékos oldalt nézzük, hogy a legalább a végére jusson valami a jóból. Már az anyaggyűjtésnél látszott, hogy a kétezres években bizony előbbiből, vagyis elszomorító eseményből kapott többet az arcába a világ és benne Magyarország. A kilencvenes éveknél jóval pörgőbb, megrázóbb ez a tíz év: több-kevesebb pánikkal járó járványok, háborúk, gazdasági válság - ki sem látszanak az évtizedes összefoglalók a tragédiákból (kivételesen érződik, hogy ennek nem csak a botrányhajhász média az oka). Szerintem ebben az évtizedben két dolog van, ami visszavonhatatlanul rajta hagyta nyomát civilizált világ érzésvilágán: az egyik a terrorfélelem, a másik az online forradalom. Utóbbi persze (most úgy tűnik) inkább a like kategória (ld. alább), de azt ne felejtsük el, hogy masszívan a kétezres évek témája, hiszen az iwiw 2002, a magyar Wikipedia 2003, a Facebook 2004 előtt nem is létezett, és az első YouTube videót is 2004-ben (2005-ben, kösz O.D. - a szerk.) töltötték fel az internetre.

A terrorizmussal kapcsolatos félelem abban a formájában, ahogy 2001 óta megjelent, még sosem volt jelen a történelemben. Emlékszem, 2001. szeptember 11-én a leges legelső, Breaking News szalagcímen ez állt: Megtámadták Amerikát. Ez a közel-keleti háborúsorozatot, teljes biztonságpolitikai átrendeződést (és nem mellesleg: újramelegített, igénytelen füves-hippis písz-mozgalmakat) kiváltó sokk a maga utórezgéseivel még Magyarországon is erős nyomokat hagyott. Ott van abban, amikor már egy körömreszelőt sem vihetsz magaddal a repülőgépre, és abban is, amikor mai napig jönnek a hírek arról, hogy újabb magyar katona sebesült/halt meg a közel-keleten. 2001. szeptember 11. elképesztő tanulság. Az egekig emelte a George W. Bush-t (ne feledjük, még úgy léptünk be az évtizedbe, hogy [2001. január 20-ig] Bill Clintonnak hívták USA elnökét), hozzásegítette egy második elnökséghez (2004. november 2.), aztán olyan mélyre süllyesztette, ahonnan még Barack Hussein Obama hátsója is valami világító pontnak tetszhet.

Sok alternatív fórumon a mai napig azon rugóznak, hogy nem lehet tisztán látni szeptember tizeneggyel és az azt követő háborúkkal kapcsolatban: összeesküvés-elmélet összeesküvés-elmélet hátán. Szerintem most marhára nem számítanak a részletek. Tíz év alatt a legfontosabb mondat, amit erről elmondtak, 2007 szeptemberéhez kötődik: „Ideje bevallani azt a politikailag kényelmetlen tényt, hogy az iraki háború nagyrészt az olaj miatt tört ki." Ezt Alan Greenspan találta mondani, az amerikai jegybank (FED) volt elnöke, kő republikánus, bennfentes. Gyakorlatilag mindent tudunk.

A nagyvilág nagy dolgai mellett nagyrészt a magyar politikai csillagok háborúja keltette idehaza a hangulatot, melyben természetesen leginkább az MSZP-SZDSZ koalíció tette oda magát. Amellett, hogy reformdühtől nem is látva sáskajárást idéztek elő állami cégek és bizottságaik környékén (ld. végkielégítések), és politikai életet leheltek olyan figurákba, mint például Kóka János, gyakorlatilag egyetlen pozitívum hozható fel az oldalukon. Mégpedig az, hogy 2006 környékén néhány estére összehozták a fradi-újpest szurkolói koalíciót (akik persze a közös nyelvet Baló György autójának alaktalanra verésében, meg némi rendőrbunyóban találták meg). Kultúrkincsünk a „tévéostrom" kifejezéssel is gazdagodott. Néhány év távlatából visszatekintve szinte félelmetes, hogy minden erőlködés, erőszak, hisztéria megelőzhető lett volna, ha abban a kegyelmi pillanatban, amikor a balatonőszödi beszéd kiszivárog, Gyurcs egyúttal benyújtja a lemondását (és az első közrendőrnél feladja magát, haha). Ez az ember első miniszterelnökként eltöltött napjától kezdve (2004. szeptember 29.) valami nagyon nehezen tolerálható vibrálást hozott a közéletbe, azév decemberi népszavazás ügyében mutatott magatartásával (kettős á.) kiírta magát a vállalható politikusok sorából, 2006. szeptember 17-től pedig röppályája meredeken ívelt lefelé, és már tényleg egyre kevésbé lehetett róla normális vágóképeket tenni a hírösszefoglalókba.

Kicsit emelkedve a hazai politikai padlószintről, a keresztény világ számára megkerülhetetlen a tragédiák sorában II. János Pál elvesztése (2005. április 2.). Persze egy idős ember életében a halál természetes, ám János Pál öröksége óriási, súlyos dolog. Jelentősen átlóg a pozitív részbe, hogy halála rég látott egységet kovácsolt a Szent Péter tértől kezdve az egész világon. Biztos vagyok benne, hogy ezt az embert még sokáig emlegetik majd hívők és nem hívők egyaránt.

2. rész: +++++++++++++++

Persze az ember nem azért kezdi berombolva az új évtizedet, mert háborúk és tragédiák sora nyomja a lelkét. Történt itt rengeteg vidámság is. Most itt kellene következnie annak, hogy megemlítünk egy csomó jó filmet és zenét, ami ebben az időszakban született - szerintem a legtöbb műfajra érvényes, hogy jobb, ill. jobb minőségű volt az évtized, mint a kilencvenes. Ide kapcsolható az is, ami már az elején előkerült, az internetes forradalom, mely persze ellentmondásos jelenség (soha nem létezett még forma, ami ekkora teret adott volna deviáns szubkultúrák ellenőrizetlen közösségépítésének - ide a gyerekpornótól kezdve sokminden sorolható - és a személyes adatokkal való visszaéléseknek), de jelenlegi arculatának kiépülése egyértelműen a kétezres évekhez köthető. A legtöbb dolog, ami ma meghatározza internetezési szokásainkat, 2000-ben (sőt: 2003-ban) nem is létezett, kezdve a YouTube-tól a Google képkeresőig és a közösségi alkalmazásokig. Ezek mind alapvetően változtatták meg a médiát az utóbbi időben - most úgy tűnik, az átlag felhasználó szempontjából inkább pozitív irányba. (Fogalmazzunk úgy: lehet mindezt jóra is használni.)

Közéleti téren szándékosan erre a részre hagytam Medgyessy Péter miniszterelnökségét, melyre (főként a későbbiek ismeretében) idilli, kedélyes időszakként emlékezhetünk. Csupán az, hogy Megyó nyelvi bénázásai, csetlés-botlásai, kiállást tekintve totális tehetségtelensége köteteket, a jobbos sajtóban egész rovatokat töltöttek meg, és hozzájárultak az élvezhető publicisztikák virágzásához, számos - ha a klasszikus értelemben vidámnak nem is mondható, de - szórakoztató pillanatot szerezhettek az erre fogékony közönségnek. (Ajánlott videók: felcserepedő, kontinens-kontingens.)

2005. augusztus 5-én választotta meg a parlament az ország új köztársasági elnökét, Sólyom Lászlót, akinek személye, egyénisége, tevékenysége szintén fénylő pont az évtizedes sötétségben. Lehet, hogy sokak számára irritáló az alkotmányhoz való görcsös ragaszkodása (melyet többek közt ő írt 20 évvel ezelőtt), és az, hogy egyes szám harmadik személyben beszél magáról („az Elnök"), mégis az egyetlen államfő, aki világosan a kulturális nemzet egységében gondolkodik (pl. március 15-én ünnepi beszédét Kolozsvárról intézi a nemzethez), és olyan innovatív ötletekkel áll elő, mint egy, a még meg nem születettek érdekeit védő hivatal (jövő nemzedékek ombudsmanja).

További pozitívumot a kétezres évekkel kapcsolatban a lezárásban és a jövőképben találhatjuk meg. Mivel nemrég csomó mindenben (gazdaságban, utcai harcban) elértük a nullpontot, immár bizakodhatunk. (A nullpont kegyelme jó tapasztalat, mert biztos, hogy onnan már csak felfele van.)

Ennyit az elmúlt évtizedről. Idáig eljutott olvasóink kedvéért, ill. zárásnak tekintsünk meg egy cuki erdei állatot.

Update: természetesen a kétezres évek legnagyobb vicce a Kormányzati Tanácsadó Jósda!

Előzmény: A munkás és a kolhozparasztnő visszatért
Négy éves csúszással, hat év restaurálás után visszakerült helyére a szovjet korszak jelképévé lett "Munkás és a Kolhozparasztnő" Moszkvában. (NOL)

Nem tudom, mondtam-e már, de Vera Ignatyeva Muhina Munkás és kolhozparasztnő c. faragványa a világ egyik legérdekesebb szobra. Most, hogy a helyreállítása végeztével a napokban - legalábbis néhány fórumon - újra a figyelem középpontjába került, érdemes elmondani azt is, hogy miért a legérdekesebb. (Itt jobbra ez a kép éppen a december eleji talapzatra állítás pillanatában készül, de látványban durvább pl. ez.)

A szocialista realizmusról tudjuk, hogy még az olyan viszonylag normális adottságokkal rendelkező helyeket is képes csontra lakhatatlanná és nézhetetlenné tenni, mint Szlovákia vagy Románia, Magyarország szerencsétlenebb falansztereiről nem is beszélve. Ebben a „művészeti" szemléletmódban szűk évszázad alatt áttekinthetetlen mennyiségű szemét keletkezett, a kezdeti (később szépen megfojtott) szovjetorosz avantgárd némelyik képét leszámítva csak bulldózer-pozitív látványosságokat bírt termelni. Színtelen, betonból és acélból épített világ ez, bár kétségtelenül minden művészeti irányzatok közül az egyetlen, mely tökélyre vitte az elektromos póznák és trafóházak vizuális megjelenítését. (Utóbbi kategóriából kedvencem a továbbélő kommunizmus bástyájának, Észak-Koreának a címere, melyben - síró heraldikusok - egy pózna és egy vízi erőmű látható.)

Ennek a szocialista realizmusnak a terméke Muhina Munkás és kolhozparasztnő c. szobra is, így persze nem egy szép darab, az érdekessége sem ebben rejlik. Talán nem is ismerné fel az átlagpolgár a többi hasonló mű között, ha nem lett volna az 1937-es világkiállítás egyik legnagyobb méretű látványeleme, majd a szovjet-orosz filmstúdió, a MOSZFILM emblémája, így a moszkvai világhatalom jelképe - mindezek miatt pedig egy csomó városi legenda és hoax alapja (pl. hogy a szobor első terveit Borisz Iofan még ruha nélkül rajzolta meg, vagy hogy a nőalak ruháinak redőiben Trockij portréját rejtették el). Éppen híre miatt emelték le hat éve talapzatáról, és költöttek rá 1,2 milliárd rubelt (kb. 7 mrd Ft), hogy most megújulva állhasson a 24 méteres, 185 tonnás darab.

Mindezek ismeretében egy világ dőlhet össze a Muhina-hívőkben, de a Munkás és kolhozparasztnő jelképisége egy perc alatt lerombolható, ha megnézzük, hogy ihletét (tudatosan, vagy tudat alatt) honnan merítette. Nézzük meg ezt.

Ez itt Krition és Nésiótés Zsarnokölők c. szobra Athénból, a Kr.e. V. századból. (Bár ez itt római - amúgy pontos - reprodukció, az eredeti nem maradt fenn, mint ahogy annak elődje, a perzsák által ellopott, Anténor által készített első Zsarnokölők sem.) Harmodiost és Aristogeitónt formázza meg, akik megölték Peisistratos fiát, Hipparchost, véget vetve ezzel az első athéni türannisznak (a görög történelem során - Plinius szerint - ez volt az első eset, hogy köztéren halandó embernek szobrot emeltek, tehát H. és A. nem kis dolgot vittek véghez). Namármost van hasonlóság eközött a Munkás és kolhozparasztnő közt? Van. Nyilvánvaló? Eléggé.

Kemény, de úgy tűnik, hogy a lényegét és eszközeit tekintve zsarnoki berendezkedésű Szovjetunió egyik ikonikus jelképe erős rokonságot mutat az antik világ zsarnokellenségének egyik ikonikus jelképével. Ezt persze nem én találtam ki, elmondták már korábban sokszor, de érdemes észben tartani, hogy a számos kiállítás, a MOSZFILM és rengeteg reprodukció által a világon szerte körbehordozott, a napokban pedig újra felállított Munkás és kolhozparasztnő ihletettségét tekintve, némi áttéttel egy zsarnok megöléséről szóló történetet közvetít bele az arcba. Jó, nem?

Most pedig szemléljük meg Alexander Koszolapov mester kb. 20 éve készült adaptációját, és gondolkozzunk el, hogyan kerül végül minden a helyére.

(Diszkrét megjegyzés: Koszolapov más formában is illusztrálta Mickey-t, idősebb gyerekeknek itt megtekinthető.)

Az IGEN 2009/5-6-os számának témája a Katolikus Püspöki Konferencia az újpogányság és a fantasztikus múltig látó magyar történelemszemlélet veszélyeire felhívó körlevele körül kialakult vita. Az ügyről szóló ötletelés közben ugrott be, hogy annak idején egy gimnáziumi előadáson hallottam egy figuráról, aki ázsiai kutatóútjain a fehér hunok származását és sorsát tanulmányozta, és később publikált a sztyeppei népek és a magyar ethnosz kapcsolatáról - és mivel nem könnyű a témában tapasztalható ellentétek/sértettségek miatt rálátással bíró, ugyanakkor "objektív" interjúalanyt találni, Csáji László Koppány jó választásnak tűnt. Az alábbi interjúnak terjedelmi okokból csak rövidített változata került az IGEN-be. (A szöveg a Konzervatóriumon is megjelent, ezúton is köszönet érte.)

Az utóbbi időben a csapból is az őstörténettel, újpogánysággal kapcsolatos vagdalkozás folyik. Mit gondol: inkább hasznos az ügynek ez a nagy nyilvánosság, vagy csak a katyvaszt hizlalja?

Azt semmiképpen sem mondanám, hogy haszontalan, hiszen ha valamilyen ügyet nagy társadalmi érdeklődés kísér, akkor az a kutatást is inspirálja, önreflexióra sarkall. Anyagi szempontból is lehet haszna: inkább adnak az ilyen témákra pályázati pénzeket, például az Országos Tudományos Kutatási Alapból, szponzort is könnyebb találni. Persze van másik oldal: óriási kérdés ugyanis, hogy maga a társadalom mennyire tudja ellenőrizni a könyvpiacról és médiapiacról felé ömlő információkat. Most éppen az látszik: alig tudja kontrollálni. Ez tűnik ki az őstörténeti bulvársajtó és -könyvkiadás sikersorozatain (amelyekről gyakran kiderül, hogy a szerző saját pénzén kiadott tukmálmányok). Minél nagyobb érdekességet, fantasztikumot mond valaki, annál vonzóbb, annál jobban megmarad az emberek fejében: ez a bulvársajtó módszertana.

Az „őstörténeti bulvár" éppen azt mondja, hogy az akadémiai szinten titkolnak, elhallgatnak - vérmérséklettől függően - finnugrász, Habsburg, vagy zsidó hátterű motiváció miatt, és valakinek ki kell mondani az igazságot. Mitől van ilyen elképesztő harag az akadémiai szint és az alternatívok között?

Bár hibát nyilvánvalóan mindenki elkövet, ez emberi tulajdonság, az alternatívoknál nagyon nagy baj, hogy sokszor nem lehet velük vitatkozni, mert a hiányzó adatokat egyszerűen saját fantáziájukkal pótolják. A logikai elveket és a hivatkozási rendet sem tartják be általában (tisztelet a kivételnek). A legjobb példa erre, hogy kering náluk egy anekdota, miszerint Trefort Ágoston 1877-es döntése óta csak az jelenhet meg akadémiai szinten, aki európai rokonságot ad a magyarságnak, tehát - mondják - finnugor származással egyetértő véleményt publikál. Gyanús volt, hogy ilyen „határozott tudománypolitika" csak a kommunizmus időszakát jellemezte, ezért aztán megpróbált utánajárni Veres Péter barátom, az MTA Néprajzi Kutatóintézet munkatársa és - egymástól függetlenül - Erdélyi István régész-történész is, hogy mikor bukkan fel ez a gondolat: nos, úgy tűnik, csak fél évszázad múltán, a XX. század első évtizedeiben jelentkezik először - azelőtt ilyenre senki sem hivatkozott. Ezt valaki kitalálta, és azóta folklór jelleggel terjed. Hivatkoznak a hivatkozás hivatkozására, és már senki sem tudja, igaz-e vagy sem, ellenőrzés nélkül átveszik az adatot, hisz „mindenki" szajkózza. Ha beágyazzuk tudománytörténeti háttérrel ezt a vélt treforti kijelentést, mindjárt kiderül, hogy az ő korában a finnugor elméletet valló Hunfalvy Pál is azt mondta, hogy az ősmagyarság és az obi ugorok is Nyugat-Szibériából származnak; vagyis ő is „ázsiai rokonságot" vallotta. Továbbá nagy baja az alternatívoknak, hogy a finnugor kutatások és kutatók valódi ismerete nélkül vizionálnak finnugrász diktatúrát. Pedig ha megnéznék, látnák, hogy ma a finnugor népek nyelvészeti, néprajzi, zenetörténeti, régészeti kutatását egyáltalán nem, vagy nagyon kevés pályázati pénzzel támogatják; más tudományterületet ennél azért többel - nem merek konkrét példát mondani, nehogy még az ő támogatottságuk is csökkenjen, hiszen számszerűleg még ez is nagyon kevés.

Persze van tovább is >>>>>>

Ötvenhárom évvel ezelőtt október 23-án a magyar nép világtörténelmi jelentőségű cselekedetre szánta el magát, és forradalmat robbantott ki a rátelepedett, többszörös túlerőben lévő kommunista szovjet elnyomó hatalom ellen. Az esemény, melyet Quentin Tarantino amerikai filmrendező is a "legjobb el nem mesélt történet"-ként említett (mielőtt ötvenhetos dokumentumfilmhez adta a nevét) az egész világ figyemlét Magyarországra irányította és viszonyítási pont lett a történelemben.

Nekünk könnyebbb dolgunk van. Mi megkaptuk készen a szabadságot. A mi feladatunk más: őrizni kell a vérbe fojtott események áldozatainak emléként. Egyszerűen, tisztelettel.

Magyar protokonzervatívok, más szóval őskonzervatívok: a Kommentár aktuális számában Szűcs Zoltán Gábor irodalom- és politikatörténész a francia forradalommal kapcsolatos, azt közvetlenül követő idők magyar reakcióit kutatja. Négy szerző (Bárány Péter, Döme Károly, Decsy Sámuel és [az Sz.P.S. monogram mögött feltételezhető] Szemere Albert) irományain és fordításain keresztül olyan gondolkodó réteg körvonalazódik az olvasó előtt, mely már a korban (például) "Frantzia Rémiő Lárma" kifejezéssel illeti a forradalom eseményeit, és már a felvilágosodás korai kritikáját is megfogalmazza („De ollyan meg-világosodástól, a' minőről itt van a' szó, ollyantól, a' minő most Frantzia-Országot ragyogtatja, Isten őrizzen téged, édes Hazám!"). Jó cikk, ajánljuk olvasásra (bár kissé többször szerepel benne a diskurzus szó, mint kéne). Ajánljuk még Csák János - Mike Károly - Szalai Ákos: A szeretet társadalmi tanítása - Javaslat XVI. Benedek pápa Caritas in veritate enciklikájának értelmezésére c. cikkét is, de hát ezt blogunkról idézi a folyóirat is.

Kiindulópontunk egy 1795-ben megjelent, a francia forradalom ellen írt politikai röpirat lesz, amelyet az Sz. P. S. monogram mögé rejtőző fordító német eredetiből ültetett át magyarra, azzal a kimondott céllal, hogy a köznépet felvilágosítsa a franciaországi események valódi természetét illetően, és ha nem is egy Burke vagy Rehberg műveinek színvonalán kifejtve, mégis magyarul is hozzáférhetővé tegye gondolataikat. Hogy ilyen forradalomellenes röpiratok tucatszám keletkeztek az 1790-es évek közepétől, az régóta jól ismert tény a hazai történeti irodalomban, de mindezidáig viszonylag csekély figyelmet szenteltek neki. E jelenség magyarázatát abban lelhetjük fel, hogy a szakirodalom általában a jozefinizmust és az 1790-es évek nemesi reformmozgalmait a reformkortól elválasztó évtizedeket a reakció, a „cenzúrázott Magyarország" vagy az önmagát túlélt rendi politika lassú hanyatlásának koraként fogta fel.

A teljes cikk a Kommentár aktuális számában olvasható, netes változata pedig itt elérhető.

Miután egészen szombat délelőttig folyamatos rezgetőfrász kerülgetett az "ugyan nem értek egyet, de ott leszek" típusú gay pride-os publicisztikáktól (háhh, egyszer vonuljon már ki a rengeteg egyet nem értő ultramérsékelt szabadelvű, mondjuk egy nyelvtörvény elleni tüntire, vagy akármilyen kulturáltabb ötvenhatos emlékmenetre), egyre büszkébb lettem, hogy vasárnap a komáromi botrányszobornál tehetem oda magam. Mármint botrány, ami az augusztus huszonegyedikei szlovák viselkedést illeti; még örültünk, hogy nekünk lehetett azt, amit Sólyom Lászlónak néhány hete nem (mondjuk beszédet nem akartunk mondani).

Ha mást nem, akkor annyit sikerült elérni szlovák oldalon, hogy a szobor rögtönzött zarándokhellyé váljon: ott jártunkkor kb. 25-30 percet töltöttünk el a térnek azon a részén, ezalatt négy kisebb magyar csoport fordult meg kocsival, fényképezte le magát, majd állt tovább sietve. Megállapítom, hogy a mű (Győrfi Lajos munkája - ld. még pl. a pesti srác szobra a Corvin közben) méltóságteljes, alapos munka (ugyan néhol a felületkezelése durva, darabos), számos rejtett szimbólummal. Például nyilván nem véletlen, hogy István a hármas halom-kettőskereszt jelképet hordozza a kezében tartott zászlón; ha már egyszer az történetileg nem stimmelhet (a kettős kereszt III. Béla korából, a hármas halom V. István korából ismert először), tippünk szerint annyit akar sugallni, hogy Istvánt akár lehet magyar-szlovák közös királynak is tekinteni, mint ahogy a két szimbólum mindkét állam címerében megvan. Bár nyújtózni kell hozzá, de az is észrevehető, hogy kardhüvelyt többek közt egy országalma is díszíti, valamint (ennek észrevételéhez már tényleg idő kell) a király palástját nyak-magasságban egy turult ábrázoló csat fogja össze. Utóbbihoz láthatóan a Karos-Eperjesszögi sír lelete szolgált mintául. Ezeket bírtuk észrevenni.

Így néz ki a legelőnyösebb oldalról. Amúgy Lúdpiac téren áll, kb. 1 km-re a határtól, a főút mellett, nem lehet eltéveszteni. (Az is Lúdpiac tér, ami az útról balra van, de ez ne zavarjon meg senkit.)

Persze van tovább is >>>>>>

"Örültünk a rendszerváltásnak, mert azt hittük, hogy addig a jó volt elnyomva.
Hát nem; a szar kavarodott fel."
(Hobó interjú, 2008. szeptember 18.)

Szeptember harmadika amellett, hogy a katari emirátus nemzeti ünnepe (respect!) itthon is piros betűs nap - úgy halványabban, némely naptárban: ez itten az MDF megalakulásának (mármint párttá alakulásának) napja, második lakiteleki találkozó, 400 fős dzsembori a kertek alatt. (Megjegyzés: itt mindig lánglelkűen beszélgető ellenzéki értelmiségieket vetít a szépítő emlékezet, ám ne feledjük, hogy a helyszín mégis csak Lezsák lakodalmas sátra volt, olyan borgőzös nőfalókkal, mint a Csurka, hát milyen tintázás folyhatott itt esténként, arghh...)

Nekünk a korai, komoly MDF-et Antall, majd később a Fideszes MDF-et a kalapos Dávid Ibolya, a komolytalankodó MDF-et az a bekolbászozott Pettkó András, aztán a legutóbbi időkben, amikor már ő sem volt, csak az a szerencsétlen Herényi jelentette, akiről fogalmunk sincs, hogy miképpen vihette egyáltalán bármire. Most ott tartunk, hogy az SZDSZ mellett a Fórum a második párt, amiről hacsak nem frissítjük a hivatalos honlapját, nem is tudjuk, hogy egyáltalán van-e, ill. egy dologban lehetünk biztosak, mégpedig abban, hogy a tömeges kilépés/kizárás lehetetlen, mert a tömeg már megszűnt.

Szóval ez a párt ma pontosan 21 éves.

A rendszerünk majdnem vele egy: idén 20 éves.

Az éjjel sokáig fennmaradók átka, hogy hülyeségekkel kombinálnak, például nem tud nem előkerülni a kérdés, hogy nagyjából oda jutott-e a húsz évvel ezelőtti rendszerváltás, mint a huszonegy évvel ezelőtt létrejött MDF. Minden szépségével és buktájával. Itt van például egy igenes glossza, pont húsz évvel ezelőttről, a rendszerváltásról és a váltós politikusokról.

Békés átmenetet! E szavakkal köszöntik mostanában a politikusaink egymást, s népüket. A vájtfülű politikusok értenek a szóból: az osztozkodás idejére fegyvereiket a ruhatárban hagyják. A nép is érti a célzást: urai megint megfenyegették, jobb, ha behúzott nyakkal várja a sorsát. Krisztus barátai azonban tudják, a szónokok „békés átmenetének" - gorbacsoviasan - van alternatívája: átmenet a halálból az életre, a gyűlöletből a szeretetre. (1 Jn 3,14) Persze Krisztus követésének is van alternatívája. De ha egy banknak elhisszük, hogy egy forintért másfelet ad, mennyivel több okunk van arra, hogy elhiggyük, Krisztustól szeretetünkért örök életet kapunk.
(Huszthy Ádám, IGEN, 1989. IX. 29.)

Ami engem illet, én mostanság nem tudok beszélni a rendszerváltásról. (Hogy miért, arról kérdezzék Szipák Bélát, azt a segghuszárt, de ez most mindegy.) Hangulatom persze van róla. Elég kemény: egyszer hallgattam a rádiót (Kossuth), Nagy Imre újratemetése körül. Azon ment a vita, hogy jól van-e úgy, hogy Nagy Imrét az Új köztemetőben helyezik nyugalomra. Schamschula György beszélt az MDF-ből (volt közlekedési miniszter is), és azzal érvelt, hogy újra kell gondolni a temetést, mert "Nagy Imre nem nyugodhatik olyan földben, ahol olyan büdös kommunisták is fekszenek, mint Biszku Béla". (Béla tényleg öreg kommancs csokker, belügyminiszter volt a legdurvább időkben). Aztán lelőtték a vitát, vége lett a műsornak és mindenki hazament.
Pár nap múlva jött a telefon a rádióba. Biszku Béla jelentkezett, hogy „bocs, még élek".

Na, valami ilyesmi ez a rendszerváltás.

*a szerző tanú, gátőr.

Quentinhez bensőséges viszony fűz: ő az a rendező, akinek szinte tetszőleges filmjével az ember suhanc korában egy estébe sűrítve lerendezheti az első trágár, groteszk, brutális, durva moziélményét. Mindezt persze alattomos módon néha elvont, néha kult hangulatba csomagolja, nehogy véletlenül kihagyható legyen.

Tarantino keze megint elsült; nyilván egy „új filmemben szadista zsidók nácikat gyilkolnak" felütésű, egy mondatos kampány is bőven elég lenne a Becstelen Brigantyk kasszasikeréhez. Bár az átlagosnál jóval több vért ígérő plakátok és előzetesek hatására így is megfelelő tömegű sznob tódul a mozikba, néhány lövésnyit biztosan csalódniuk kell, mert az új filmben legalább annyit terrorizálják a nézőt terjengősre nyújtott párbeszédekkel, mint disznólkodós kivégzésekkel. (Előre szólok: SKALPOLÁS!)

A hatvanas évekből ismert italo-western stílusban adaptált „revenge film" - mint azt már többen elmondták - valóban a legjobb második világháborús mozik hangulatát idézi (pl. Piszkos tizenkettő [Dirty Dozen], 1978), de rejtett filmtörténeti utalásokból, stíluspoénokból amúgy is kész aranybánya a Brigantyk, ezeket hadd kelljen ehelyütt felfejteni. (Bár egyet nehéz megállni: ugye azonos címmel egyszer már mutattak be filmet, az The Inglorious Bastards [1977] címénél csupán egy betű az eltérés. A sztori és a szereplők amúgy teljesen különbözőek.)

A Becstelen Brigantyk provokatív, groteszk darab; képi világa sokszor felháborító, de ez nyilván cél. Amitől utólag is érdekes marad, az természetesen a témaválasztás, majd annak minden szóba jöhető eszközzel történő kiforgatása. A zsidó katonákból verbuvált náciölők turnéja, majd sikeres akciójuk Hitler ellen. Fantáziálás a második világháború idő előtti berekesztéséről, a nackó főbűnösök megfullasztásáról. „Fordított holokauszt" amit itt játszunk, írja SzabóZ az indexen, teljesen igaza van.

A „zsidó bosszú" értelmezésként nem belemagyarázás (ez így kimondva a filmben is elhangzik, nem egyszer), a kérdés már csak az, hogy a témában hasonló filmeknél automatikusan belépő óvatos érzékenység itt mennyire működik.

Arról lehetett olvasni, hogy a Brigantyk a németek körében nem zsebelt be osztatlan sikert, de itthon (még) alig van visszhang. „Sima történelemehamisítással fűszerezett ócska western gagyi." - írja egy lánglelkűbb olvasó a HV cikke alatt, de van ott még „A sok halivudi biboldónak jó lesz, csámcsoghatnak rajta." (Hozzáteszem, hogy „Once upon a time..." kezdetű narrációra súlyos rásütni a történelemhamisítás jelzőjét.)

Aztán ott van a mazsihisz.hu cikke. 'szongya, némileg számonkérően: „A rendező igazán jól, már-már mesterien csak a bosszúra éhes, végsőkig elkeseredett és kiégett zsidó katonák és civilek karaktereit tudta ábrázolni.", majd „Éli Roth félelmetes erővel kelti életre a nácik fejét baseballütővel szétverő, dühös, ítélkező Istent játszó zsidó srácot." (OFF megjegyzés: szedjék már le a mazsihisz.hu-ról azokat a futószalagos felhőket, mert rossz. Nem mintha gyakran nézném.)

Szóval kavarog itt minden.

Marad a kérdés: vajon azért készült-e náciölő film, hogy utólag rúgjon a nácik után? Vajon bosszú ez a film? Szerintem az. Katarzis. Nem azért villantják fel a kivégzett Hitler testét premier plánban már csak passzióból rojtozó géppuskás alakját, mert az a narrációt segíti, információ értékű, netán szép. Az ott katarzis, utólag. (A megbántott gyerek vudubabát szurkál, a pesti tömeg a Sztálin-szobrot forgácsolja. Miszlikbe.) Bosszú ez a javából, olyat és annyit kapnak a nácikok. Ám a bosszú „zsidó" mivolta csak a történet keretei közt vehető komolyan, a mozi célját, elkészítésének mozgatórugóit illetően nem. Tarantino kívülről nézi az egészet (ja, ő maga nem zsidó) és röhög rajta. Színpadra állít egy tucat beteg nácit és néhány bosszúvágyó zsidót, hogy elintézzék őket. Hogy legyen ilyen is; lehetőleg szóljon nagyot, legyen durva. Megérdemlik azok.

A Fontolva Haladó máris javaslatot tesz egy párhuzamos szovjet történetre, ahol magyar különítményesek '56 környékén muszkákat ölnek. Mondjuk rendezhetné Koltai Gábor, csak hogy hiteles legyen.

Sólyom László pénteken az olaszországi Doberdo Del Lagóhoz tartozó Visintini faluban, ökumenikus szertartás keretében avatott kápolnát az isonzói csatákban (volt vagy tizenkettő) elhunyt magyar katonák tiszteletére. Szép pillanat volt ez, bár nem kapott akkora médiafelületet, amekkorát megérdemelt volna, ezekben a kampánytól és esőtől elmosott vágtáktól borús napokban.

Isonzó és Doberdó az első világháborús lövészárokharc, az évekig húzódó és felőrlő állóháború etalonpéldái. Óvodás, vagy alsó tagozatos, öntudatlan-szandálzoknis korszakában mindenkinek kötelező katonadal (ill. Bartók Béla osztályzásában: C típusú, népies dal) a Kimegyek a doberdói harctérre; végül vagy megtanulja, vagy nem, de talán felnőttként sem gondol bele, hogy milyen tartalom van olyan sorai mögött, mint pl. „kilenc fontos ágyúgolyó főbe talál", vagy „Hol fog az én piros vérem kifolyni" vagy „Puskagolyó lőtte el a szivemet". A műdalköltészet tudott durvábbat írni, de hitelesen vérfagyasztóbbat nem.

A Cappella Ungheresét, a magyar kápolnát az I. világháború idején, 1918-ban magyar katonák kezdték építeni, de az épület befejezetlen maradt. A felújítási és továbbépítési munkálatokat tavaly ősszel kezdték meg. Az újjáépítés finanszírozását a Széchenyi Tudományos Társaság vállalta magára az Újfehértó Városért Alapítvány segítségével, amely ezzel is tisztelgett a város 27 doberdói hősi halottja előtt.

Lazán kapcsolódó megjegyzés. Azt hiszem, hogy a Kimegyek a doberdói harctérre c. darabnak, mint népies katonadalnak a kortárs nemzetközi színtéren (a szöveg durvaságát, a mondanivalót és a háborúhoz való hozzáállást illetően) megvan a paralel megfelelője: a Metallica One c. tétele, az And justice for all albumról. Szöveg összehasonlításra lehetőség itt és itt, a hangulatot a klipből tessék leszűrni.

Szüleikkel együtt a proletár gyerekek először érezték magukat saját hazájukban szabadnak. Jellemző, hogy a dolgozó gyerekek sokasága a 133 nap alatt látta meg először a Balatont, amikor is tömegesen levitték őket oda nyaralni. - olvashattuk a Magyar Kommunista Munkáspárt visszaemlékezését, 2009. március 21-én. A Kommentár folyóiratban pedig (a teljes valóság megismertetésének igényéhez némileg jobban ragaszkodva) K. Németh András, a paksi Városi Múzeum főmuzeológusa tárgyalja 1919 eseményeit, Ellenforradalom és vörösterror c. tanulmányában. A szerző Tolna vármegye tamási járásának székhelyét, az ott történt eseményeket vizsgálja. Alábbi egy részlet, mely a forradalmi törvényszékek, rögtönítélő bíróságok működésébe enged betekintést.

"A tamási megmozdulás idején már - az április közepéig kirobbant megmozdulásokkal ellentétben - nem a helyi forradalmi törvényszékek, hanem rögtönítélő bíróságok jártak el. Az ítélet meghozatalában rögtönítélő bíróságként Aranyos György vezetésével a Szekszárdi Forradalmi Törvényszék tagjai (Laufer Béla lapkiadó, Mautner Gyula villanyszerelő és Tánczos Vendel ügyvéd) és egy Veszprém megyei kormánybiztos mellett egyes források szerint a tamási direktórium név szerint nem ismert tagjai is részt vettek. Állítólag a székesfehérvári Fabik-csoport parancsnoka, Oswald Károly is a gyilkosságok elrendelői között volt.

Az ítélethozatal során a korábban érkezett, de területileg nem illetékes Veszprém megyei kormányzótanácsi biztos, Szabó Gáspár majdnem tettlegességig összeveszett a Tolna megyei forradalmi törvényszék néhány órával később érkezett tagjaival az ítélkezés jogán.

Váry Albert szerint a halálos ítéletekhez a budapesti kormányzótanács vagy a népbiztosság is hozzájárult. A dombóvári szakasz tagjai szerint a telefon- és távírókapcsolatot felügyelő két dombóvári katona - Reich Béla távírász és Molecz Géza - a tamási eseményekről és a halálos ítéletekről tájékoztatta a fővárost, amire „Kun Béla állítólag azt táviratozta vissza, hogy tartózkodjanak mindenféle erőszakoskodástól, ne forduljanak a terrorhoz". A visszaemlékezések szerint Reich Béláék a táviratot - nem értve egyet a tartalmával - megsemmisítették. A szakasz tagjai közül állítólag többen is hibáztatták társaik önkényes döntését. A vérengzéseknek több forrás szerint is az vetett véget, hogy egy repülőgép jelent meg a község felett és a vérontás befejezésére felszólító parancsot dobott le.

Persze van tovább is >>>>>>