Fontolva haladó

Szüleikkel együtt a proletár gyerekek először érezték magukat saját hazájukban szabadnak. Jellemző, hogy a dolgozó gyerekek sokasága a 133 nap alatt látta meg először a Balatont, amikor is tömegesen levitték őket oda nyaralni. - olvashattuk a Magyar Kommunista Munkáspárt visszaemlékezését, 2009. március 21-én. A Kommentár folyóiratban pedig (a teljes valóság megismertetésének igényéhez némileg jobban ragaszkodva) K. Németh András, a paksi Városi Múzeum főmuzeológusa tárgyalja 1919 eseményeit, Ellenforradalom és vörösterror c. tanulmányában. A szerző Tolna vármegye tamási járásának székhelyét, az ott történt eseményeket vizsgálja. Alábbi egy részlet, mely a forradalmi törvényszékek, rögtönítélő bíróságok működésébe enged betekintést.

"A tamási megmozdulás idején már - az április közepéig kirobbant megmozdulásokkal ellentétben - nem a helyi forradalmi törvényszékek, hanem rögtönítélő bíróságok jártak el. Az ítélet meghozatalában rögtönítélő bíróságként Aranyos György vezetésével a Szekszárdi Forradalmi Törvényszék tagjai (Laufer Béla lapkiadó, Mautner Gyula villanyszerelő és Tánczos Vendel ügyvéd) és egy Veszprém megyei kormánybiztos mellett egyes források szerint a tamási direktórium név szerint nem ismert tagjai is részt vettek. Állítólag a székesfehérvári Fabik-csoport parancsnoka, Oswald Károly is a gyilkosságok elrendelői között volt.

Az ítélethozatal során a korábban érkezett, de területileg nem illetékes Veszprém megyei kormányzótanácsi biztos, Szabó Gáspár majdnem tettlegességig összeveszett a Tolna megyei forradalmi törvényszék néhány órával később érkezett tagjaival az ítélkezés jogán.

Váry Albert szerint a halálos ítéletekhez a budapesti kormányzótanács vagy a népbiztosság is hozzájárult. A dombóvári szakasz tagjai szerint a telefon- és távírókapcsolatot felügyelő két dombóvári katona - Reich Béla távírász és Molecz Géza - a tamási eseményekről és a halálos ítéletekről tájékoztatta a fővárost, amire „Kun Béla állítólag azt táviratozta vissza, hogy tartózkodjanak mindenféle erőszakoskodástól, ne forduljanak a terrorhoz". A visszaemlékezések szerint Reich Béláék a táviratot - nem értve egyet a tartalmával - megsemmisítették. A szakasz tagjai közül állítólag többen is hibáztatták társaik önkényes döntését. A vérengzéseknek több forrás szerint is az vetett véget, hogy egy repülőgép jelent meg a község felett és a vérontás befejezésére felszólító parancsot dobott le.

A kivégzések nyilvánosan történtek: délután 4 órakor Berta Pált és Madarász Józsefet a járásbíróság előtt egy-egy akácfára, Hörich Imrét pedig a Kossuth téren egy távíróoszlopra akasztották fel. Az ítéletet a székesfehérvári Fabik-csoporthoz tartozó három „terrorista", Anka Flórián, Csuják Márton és Kalitín Ferenc hajtotta végre. A kivégzés előtt a halálra ítélteket összeverték: Berta Pálnak a szemét, Madarász Józsefnek a fogait verték ki, Hörich Imre pedig törött kézzel állt az akasztófa alá. Hörich Imre súlya alatt elszakadt a kötél, ám a tömeg morajlása ellenére ismét felhúzták. Madarász József, aki végigszolgálta a világháborút, kivégzése előtt így kiáltott fel: „Öt évig szenvedtem a hazámért, tudom, hogy most is azért halok meg." Felakasztását 14 éves fia is végignézte, búcsúlevelét és a gallérjáról leszedett, rangjelző csillagokat a család megőrizte. A három holttestet elrettentésül a kötélen hagyták, fejük fölé vörös táblára pedig ezt írták: „Így pusztul el a proletárság minden ellensége." Az erőszakos halálesetek közül a tanácsköztársaság idején csak négyet anyakönyveztettek, a többi három halottat csak a proletárdiktatúra bukása után jelentették be.

A községi jegyzőkönyv még a tanácsuralom idejéből arról tudósít, hogy a vörösök „a házakba behatolva életveszélyes fenyegetéssel - amit értek, értékesebb holmit - mindent magukkal vittek", a községi trafik árucikkeit pedig „a lakat leverése után a vörös katonaság között kiosztották". A megalázáshoz tartozott, hogy a felkelésben lelőtt vörösőr nagy pompával megtartott temetésére erőszakkal kirendelték Tamási lakóit. A fentieken túl a katonaság ingyen fuvarokat végeztetett a szomszéd községekbe.

Az önkényeskedések az egyházakat is sújtották. Az izraelita hitközség a tanácshatalom bukása után kérte a községet, hogy az iskolájukban okozott károkat a községi pénztárból térítse meg."

A teljes cikk a Kommentás folyóirat 2009/2-es számában olvasható, ill. itt elérhető.