Fontolva haladó

Kemény botrány volt kedden (ápr.27.) az ukrán parlamentben: az ellenzék zárt térben tojással, füstbombákkal akarta megakadályozni, hogy a képviselők elfogadják az orosz-ukrán szerződést, amely szerint az orosz haditengerészet továbbra is használhatja az ukrajnai Szevasztopol kikötőjét. Mióta az év elején a (papíron) nyugati orientáltságú Timosenkóék elvesztették a hatalmat, és a hagyományosan oroszbarátnak tartott erőknek áll a zászló, erősödött a két párt közötti kötélhúzás. A tettlegességig, hajtépésig menő vita tehát nem is annyira meglepő. Ennek apropóján viszont érdemes sorra venni, hogy miért nem lesz soha béke az ukrán kelet és nyugat (ill. képviselőik) közt.

1. Kelet-Ukrajna mindig is külön életet élt az ország nyugati részétől. A területet a cári Oroszország birtokolta a XVII. század közepétől, így értelemszerű, hogy mind lakosságának összetételében, mind hagyományaiban ez jelentős nyomokat hagyott.

2. Az ukrán vitákban jó ideje nincs új fejlemény: már a hírhedt '94-es, Kravcsuk-Kucsma elnökválasztási vitában is a nyugat-kelet megosztottság volt a döntő (utóbbi, Leonyid Kucsma került ki győztesen, természetesen kelet-orientáltságával).

3. Ukrajna nehéziparának 80-85 százalékát a zömmel oroszok által lakott Donyec-medencében állítják elő (ezen a térképen is jó látható). A térség kulturális-igazgatási központja, Donyeck (Donetsk) is kb. 50 százalékban oroszok által lakott.

4. Ukrajna függetlenségét mégis az országban élő orosz pénzemberek (közkeletű néven: oligarchák) gazdasági érdekei garantálják. Hozzájuk képest (vagy: az ő összerejükhöz képest) az ukrán politikai vezetés gyengének mondható.

5. A kifelé produkált cirkuszok hullámai alatt Ukrajnában valójában minden mérvadó politikus stratégiai alapon kötődik az oroszokhoz: pontosan annak köszönhető, hogy idén nem volt gázválság, hogy Julia Timosenko felajánlotta Oroszországnak az Ukrajnán keresztülhaladó gázvezetéket tulajdonló társaság 70 százalékát. Kint is vagyok, bent is vagyok.

Ukrán parlamenti élőkép, kedd. (Fotó: AFP)

Már a sokadik év 2009, hogy egy magyar nemzeti ünnep környékén az ukrán ultranacionalista blokk kárpátaljai leágazása a Vereckei-hágó honfoglalási emlékművét találja magának, mint a felesleges energiák levezetésének eszközét. Most éppen március 15. előtt. [hír]

Tavaly ilyenkor éppen Sólyom László avatta volna a megújuló „magyar torzót", de diplomáciai feszültség miatt az elmaradt, és szerencsétlen építmény kapott akkortájt is rendesen festéket, meg pajszernyomot. (Mindez már csak azért is érdekes, mert aki járt arra tudja, hogy nem is olyan könnyű feljutni a hágóra, a hazai szkinhedektől pedig azt szoktuk meg, hogy még egy kiadós kukagyújtogatásért sem mennének messzebbre a belvárosnál, nemhogy felmenni a hegyre hidegben, hóban.)

Az ukrajnai magyarellenes front az a fajta, amelyik állami szintről is kapja nagykanállal a tápot. Ott van például a magyar nyelvhasználat súlyos korlátozása az oktatásban és az érettségin, de az imént említett diplomáciai deficitek is. Utóbbi a KEH szerint azért alakult így, mert az ukrán fél nem vállalta a korábban egyeztetett valamennyi program megvalósulását. (A népnyelv ezt úgy mondja: segget csináltak a szájukból.)

Miközben körbenézünk, és szinte az egykori összes kisantant tagnál sejtjük, hogy mi és miért táplálja az ellenünk dúló indulatot, a 603 700 négyzetkilométeres Ukrajna szélén, a 12 800 négyzetkilométeres Kárpátalján csupa kérdőjel az össze-vissza gyalázott vereckei emlékmű.

Persze van tovább is >>>>>>