Fontolva haladó

Kemény botrány volt kedden (ápr.27.) az ukrán parlamentben: az ellenzék zárt térben tojással, füstbombákkal akarta megakadályozni, hogy a képviselők elfogadják az orosz-ukrán szerződést, amely szerint az orosz haditengerészet továbbra is használhatja az ukrajnai Szevasztopol kikötőjét. Mióta az év elején a (papíron) nyugati orientáltságú Timosenkóék elvesztették a hatalmat, és a hagyományosan oroszbarátnak tartott erőknek áll a zászló, erősödött a két párt közötti kötélhúzás. A tettlegességig, hajtépésig menő vita tehát nem is annyira meglepő. Ennek apropóján viszont érdemes sorra venni, hogy miért nem lesz soha béke az ukrán kelet és nyugat (ill. képviselőik) közt.

1. Kelet-Ukrajna mindig is külön életet élt az ország nyugati részétől. A területet a cári Oroszország birtokolta a XVII. század közepétől, így értelemszerű, hogy mind lakosságának összetételében, mind hagyományaiban ez jelentős nyomokat hagyott.

2. Az ukrán vitákban jó ideje nincs új fejlemény: már a hírhedt '94-es, Kravcsuk-Kucsma elnökválasztási vitában is a nyugat-kelet megosztottság volt a döntő (utóbbi, Leonyid Kucsma került ki győztesen, természetesen kelet-orientáltságával).

3. Ukrajna nehéziparának 80-85 százalékát a zömmel oroszok által lakott Donyec-medencében állítják elő (ezen a térképen is jó látható). A térség kulturális-igazgatási központja, Donyeck (Donetsk) is kb. 50 százalékban oroszok által lakott.

4. Ukrajna függetlenségét mégis az országban élő orosz pénzemberek (közkeletű néven: oligarchák) gazdasági érdekei garantálják. Hozzájuk képest (vagy: az ő összerejükhöz képest) az ukrán politikai vezetés gyengének mondható.

5. A kifelé produkált cirkuszok hullámai alatt Ukrajnában valójában minden mérvadó politikus stratégiai alapon kötődik az oroszokhoz: pontosan annak köszönhető, hogy idén nem volt gázválság, hogy Julia Timosenko felajánlotta Oroszországnak az Ukrajnán keresztülhaladó gázvezetéket tulajdonló társaság 70 százalékát. Kint is vagyok, bent is vagyok.

Ukrán parlamenti élőkép, kedd. (Fotó: AFP)

Prelúdium
Szerkesztőségünk szilárd és mértéktartó álláspontja szerint a minap Magyarország és Szlovákia firmamentumán tapasztalt fényjelenség mennyei reveláció. Isteni jelenség, amely megvilágította a két ország tájait, és szimbolikusan világossá tette a szlovák kormányzat sovén politikáját. Ennek fényében (érzik a kifejezés stílusosságát?) nekünk is meg kell szólalnunk a kérdésben.

Történt ugyanis, hogy a szlovák parlament elfogadta a „hazafiassági törvényt”. A rendelkezés értelmében a hivatalos ülések (önkormányzatoktól a parlamentig) a himnusz eléneklésével kezdődnek, amit a sulikban is lejátszanak tanítás előtt. Sőt, ott kifüggesztik a falra a címert, meg a szlovák alkotmány részletét. No de mi a különleges ebben (hiszen nálunk eddig is kint volt az állami jelkép)? Fontolva végighümmögjük a pozsonyi aktualitásokat.

Habár a törvény nem fogalmaz meg szankciókat a mulasztókkal szemben, kár lenne azzal álltatnunk magunkat, hogy pusztán újabb politikai performanszként öltött testet a sarjadzó (mit sarjadzó, túlburjánzó!) össz-szlovák (szo)patriótizmus. Többről van szó! Slotáék ugyanis azzal magyarázták az intézkedés szükségességét, hogy nálunk kiszabadult a nacionalizmus kísértete a palackból, és erre bizony csak a szlovák öntudat acélozásával lehet csak felelni. S ez az igazi baj. Az önálló Szlovákia létrejöttével nem teljesedtek ki a Slota-félék vágyai, nekik mindig a magyarokkal szemben kell építeniük az identitásukat. Velünk szemben, a magyarok ellen kell definiálniuk önmagukat. A szlovák nemzettudat léptei a lakosság 10%-át kitevő kisebbség érdekein, sőt elemi jogain, életlehetőségein átgázolva vezetnek a paradicsominak hitt állapotok felé.

Persze van tovább is >>>>>>

"Dolgaink így mentek 2000. január 1-től 2010. január 1-ig." (A kétezres évek tartalmából)

Kiszakítjuk a részünket az újévi értékelőhullámból - persze nem érdemes alábbadni egy évtizedértékelőnél, mivel megadatott nekünk, hogy az aktuális óévvel nem csak egy átlagos naptári év, de a teljes kétezres évek időszaka (nagyjából egy évtized, dekád, latin-retrosoknak decennium) múlik ki. Az ilyen értékelő zsákutcaveszélyes műfaj, mert például idedömperezhetném „az évtized legjobb filmjei", vagy a „10 év legjobb lemezei" című listákat, de sok értelme, érdeklődésre számot tartó jelentősége nem lenne. A még személyesebb, interneten közzétett múltba révedések pedig kifejezetten felháborítóak. (Ha ilyet kellene írni, kb. kimerülne abban, hogy az elmúlt tíz évben a legjobb dolog, ami a világgal történhetett az az, hogy megajándékoztuk az IgenHír c., méltán hírnevet szerzett egyetemi lappal. És csak tűrjük a világ hálátlanságát.)

Úgyhogy marad a hagyományos közéleti szűrő. Igazságtalanság, de biztos, hogy az ilyen összeállításokból méltatlanul kimarad egy csomó jó könyv, meg felbukkant tehetség, amikről/akikről sokkalta inkább beszélni kellene, de az emberi memória lényeges események hosszabb távú tárolására is nehezen alkalmas, így inkább azokat a dolgokat veszem elő, amik egyébként is nagy durranásnak számítottak. (Emlékszik bárki arra, hogy 2000. augusztus 27-én tűzvész pusztított a moszkvai Osztankinói tévétoronyban? Na mert ez például tök lényegtelen.)

l. rész: ---------------

Az eseményeket pozitív-negatív (webkettes alkalmazásoktól fertőzött fejjel: like-dislike) felosztásban tárgyaljuk, elsőként pedig az árnyékos oldalt nézzük, hogy a legalább a végére jusson valami a jóból. Már az anyaggyűjtésnél látszott, hogy a kétezres években bizony előbbiből, vagyis elszomorító eseményből kapott többet az arcába a világ és benne Magyarország. A kilencvenes éveknél jóval pörgőbb, megrázóbb ez a tíz év: több-kevesebb pánikkal járó járványok, háborúk, gazdasági válság - ki sem látszanak az évtizedes összefoglalók a tragédiákból (kivételesen érződik, hogy ennek nem csak a botrányhajhász média az oka). Szerintem ebben az évtizedben két dolog van, ami visszavonhatatlanul rajta hagyta nyomát civilizált világ érzésvilágán: az egyik a terrorfélelem, a másik az online forradalom. Utóbbi persze (most úgy tűnik) inkább a like kategória (ld. alább), de azt ne felejtsük el, hogy masszívan a kétezres évek témája, hiszen az iwiw 2002, a magyar Wikipedia 2003, a Facebook 2004 előtt nem is létezett, és az első YouTube videót is 2004-ben (2005-ben, kösz O.D. - a szerk.) töltötték fel az internetre.

A terrorizmussal kapcsolatos félelem abban a formájában, ahogy 2001 óta megjelent, még sosem volt jelen a történelemben. Emlékszem, 2001. szeptember 11-én a leges legelső, Breaking News szalagcímen ez állt: Megtámadták Amerikát. Ez a közel-keleti háborúsorozatot, teljes biztonságpolitikai átrendeződést (és nem mellesleg: újramelegített, igénytelen füves-hippis písz-mozgalmakat) kiváltó sokk a maga utórezgéseivel még Magyarországon is erős nyomokat hagyott. Ott van abban, amikor már egy körömreszelőt sem vihetsz magaddal a repülőgépre, és abban is, amikor mai napig jönnek a hírek arról, hogy újabb magyar katona sebesült/halt meg a közel-keleten. 2001. szeptember 11. elképesztő tanulság. Az egekig emelte a George W. Bush-t (ne feledjük, még úgy léptünk be az évtizedbe, hogy [2001. január 20-ig] Bill Clintonnak hívták USA elnökét), hozzásegítette egy második elnökséghez (2004. november 2.), aztán olyan mélyre süllyesztette, ahonnan még Barack Hussein Obama hátsója is valami világító pontnak tetszhet.

Sok alternatív fórumon a mai napig azon rugóznak, hogy nem lehet tisztán látni szeptember tizeneggyel és az azt követő háborúkkal kapcsolatban: összeesküvés-elmélet összeesküvés-elmélet hátán. Szerintem most marhára nem számítanak a részletek. Tíz év alatt a legfontosabb mondat, amit erről elmondtak, 2007 szeptemberéhez kötődik: „Ideje bevallani azt a politikailag kényelmetlen tényt, hogy az iraki háború nagyrészt az olaj miatt tört ki." Ezt Alan Greenspan találta mondani, az amerikai jegybank (FED) volt elnöke, kő republikánus, bennfentes. Gyakorlatilag mindent tudunk.

A nagyvilág nagy dolgai mellett nagyrészt a magyar politikai csillagok háborúja keltette idehaza a hangulatot, melyben természetesen leginkább az MSZP-SZDSZ koalíció tette oda magát. Amellett, hogy reformdühtől nem is látva sáskajárást idéztek elő állami cégek és bizottságaik környékén (ld. végkielégítések), és politikai életet leheltek olyan figurákba, mint például Kóka János, gyakorlatilag egyetlen pozitívum hozható fel az oldalukon. Mégpedig az, hogy 2006 környékén néhány estére összehozták a fradi-újpest szurkolói koalíciót (akik persze a közös nyelvet Baló György autójának alaktalanra verésében, meg némi rendőrbunyóban találták meg). Kultúrkincsünk a „tévéostrom" kifejezéssel is gazdagodott. Néhány év távlatából visszatekintve szinte félelmetes, hogy minden erőlködés, erőszak, hisztéria megelőzhető lett volna, ha abban a kegyelmi pillanatban, amikor a balatonőszödi beszéd kiszivárog, Gyurcs egyúttal benyújtja a lemondását (és az első közrendőrnél feladja magát, haha). Ez az ember első miniszterelnökként eltöltött napjától kezdve (2004. szeptember 29.) valami nagyon nehezen tolerálható vibrálást hozott a közéletbe, azév decemberi népszavazás ügyében mutatott magatartásával (kettős á.) kiírta magát a vállalható politikusok sorából, 2006. szeptember 17-től pedig röppályája meredeken ívelt lefelé, és már tényleg egyre kevésbé lehetett róla normális vágóképeket tenni a hírösszefoglalókba.

Kicsit emelkedve a hazai politikai padlószintről, a keresztény világ számára megkerülhetetlen a tragédiák sorában II. János Pál elvesztése (2005. április 2.). Persze egy idős ember életében a halál természetes, ám János Pál öröksége óriási, súlyos dolog. Jelentősen átlóg a pozitív részbe, hogy halála rég látott egységet kovácsolt a Szent Péter tértől kezdve az egész világon. Biztos vagyok benne, hogy ezt az embert még sokáig emlegetik majd hívők és nem hívők egyaránt.

2. rész: +++++++++++++++

Persze az ember nem azért kezdi berombolva az új évtizedet, mert háborúk és tragédiák sora nyomja a lelkét. Történt itt rengeteg vidámság is. Most itt kellene következnie annak, hogy megemlítünk egy csomó jó filmet és zenét, ami ebben az időszakban született - szerintem a legtöbb műfajra érvényes, hogy jobb, ill. jobb minőségű volt az évtized, mint a kilencvenes. Ide kapcsolható az is, ami már az elején előkerült, az internetes forradalom, mely persze ellentmondásos jelenség (soha nem létezett még forma, ami ekkora teret adott volna deviáns szubkultúrák ellenőrizetlen közösségépítésének - ide a gyerekpornótól kezdve sokminden sorolható - és a személyes adatokkal való visszaéléseknek), de jelenlegi arculatának kiépülése egyértelműen a kétezres évekhez köthető. A legtöbb dolog, ami ma meghatározza internetezési szokásainkat, 2000-ben (sőt: 2003-ban) nem is létezett, kezdve a YouTube-tól a Google képkeresőig és a közösségi alkalmazásokig. Ezek mind alapvetően változtatták meg a médiát az utóbbi időben - most úgy tűnik, az átlag felhasználó szempontjából inkább pozitív irányba. (Fogalmazzunk úgy: lehet mindezt jóra is használni.)

Közéleti téren szándékosan erre a részre hagytam Medgyessy Péter miniszterelnökségét, melyre (főként a későbbiek ismeretében) idilli, kedélyes időszakként emlékezhetünk. Csupán az, hogy Megyó nyelvi bénázásai, csetlés-botlásai, kiállást tekintve totális tehetségtelensége köteteket, a jobbos sajtóban egész rovatokat töltöttek meg, és hozzájárultak az élvezhető publicisztikák virágzásához, számos - ha a klasszikus értelemben vidámnak nem is mondható, de - szórakoztató pillanatot szerezhettek az erre fogékony közönségnek. (Ajánlott videók: felcserepedő, kontinens-kontingens.)

2005. augusztus 5-én választotta meg a parlament az ország új köztársasági elnökét, Sólyom Lászlót, akinek személye, egyénisége, tevékenysége szintén fénylő pont az évtizedes sötétségben. Lehet, hogy sokak számára irritáló az alkotmányhoz való görcsös ragaszkodása (melyet többek közt ő írt 20 évvel ezelőtt), és az, hogy egyes szám harmadik személyben beszél magáról („az Elnök"), mégis az egyetlen államfő, aki világosan a kulturális nemzet egységében gondolkodik (pl. március 15-én ünnepi beszédét Kolozsvárról intézi a nemzethez), és olyan innovatív ötletekkel áll elő, mint egy, a még meg nem születettek érdekeit védő hivatal (jövő nemzedékek ombudsmanja).

További pozitívumot a kétezres évekkel kapcsolatban a lezárásban és a jövőképben találhatjuk meg. Mivel nemrég csomó mindenben (gazdaságban, utcai harcban) elértük a nullpontot, immár bizakodhatunk. (A nullpont kegyelme jó tapasztalat, mert biztos, hogy onnan már csak felfele van.)

Ennyit az elmúlt évtizedről. Idáig eljutott olvasóink kedvéért, ill. zárásnak tekintsünk meg egy cuki erdei állatot.

Update: természetesen a kétezres évek legnagyobb vicce a Kormányzati Tanácsadó Jósda!

"Tetszettek volna forradalmat csinálni!" - Antall József cinikus megjegyzését sokszor érezhettük igaznak a rendszerváltás óta. Kérdés persze, hogy tényleg jobb lenne-e most nekünk. Ott van Románia, ahol megcsinálták azt a bizonyos forradalmat, éppen húsz évvel ezelőtt. A következmények alapján nem állíthatjuk, hogy sokkal jobban jártak volna, de az vitathatatlan, hogy ők igazán megszenvedtek a kommunizmus megbuktatásáért. Mementóként néhány sor erejéig idézzük fel a '89-es eseményeket!

Keleti szomszédunknál a hetvenes-nyolcvanas évek nem lazulást hoztak a diktatúrában, hanem keményedést. Mi eladósodtunk, de volt hűtönk a jászberényi hűtőgépgyárból (fridzsiderszocialzmus), Trabantunk, hétvégi házunk, néha már telefonunk is (piros, kék vagy fekete színben). Odaát kifizették a román államadósságot az utolsó fityingig, de gyakran az alapvető élelmiszerek is hiányoztak a háztartásokból. Sőt, a boltokból is. Bevezették a fejadagot, akadozott a közműellátás, egyszóval igen-igen szar volt Romániában élni. A "Kárpátok Géniusza", a Román Kommunista Párt második, és egyúttal 1965 óta regnáló elnöke, Nicolae Ceauşescu eközben nagyszabású projekteket dédelgetett, hihetetlen személyi kultuszt épített maga köré (márványpalotában lakott, négy elemit végzett hitvesét pedig a tudományos akadémia elnökévé tette), és vérbe fojtott minden rebellis kezdeményezést (Brassó 1987.).

1989-ben azonban Kelet-Európa-szerte nagy változások zajlottak. Gorbacsov demilitarizációba fogott, a KGST-országaiban sorra oszlatta fel magát az állampárt, októberben Magyarország is átment Szűröstül-bőröstül köztársaságba a diktatúrából. Románia ebből azonban mit sem érzékelt, Ceauşescu előkészítette a településszisztematizálási tervet (falurombolás néven vonult be a köztudatba), amely gyakorlatilag felszámolta volna a vidéki életlehetőségeket (iskolai központosítás, közellátás megszüntetése számos helyen stb.), és esze ágában sem volt a rendszert puhítani, átalakítani. A növekvő  társadalmi elégedetlenség végül Tőkés László személye mentén csapott át nyílt lázadásba (érdemes megnézni a remek Panoráma külpolitikai műsor nagy vihart kiváltó interjúját vele). A református lelkész áthelyezését megakadályozó csoportosuláshoz egyre többen és többen társultak. A növekvő tömeg már nemcsak a lelkész megvédéséért demonstrált, hanem Nicolae Ceauşescu lemondásáért is.

Az államhatalom a Securitateval és a rendőrséggel együtt sem tudta leverni a felkeléssé szélesedő lázadást. Kirendelték a katonaságot is, azonban többen átálltak a tüntetők oldalára. Eközben Bukarestben is zajlott a világtörténelem: a december 21-én a teljhatalmú diktátor szimpátiatüntetést hívott össze, ám a tömeg ellene fordult. Utcai harcok kezdődtek, 22-én az elégedetlenkedők betörtek a pártszékházba, Ceauşescu és felesége helikopteren hagyta el a helyszínt. A hadsereg magas rangú tisztjei fokozatosan átpártoltak a forradalmárok oldalára, a védelmi minszter, Vasile Milea pedig öngyilkosságot követett el. A helyébe lépő Stănculescu tábornok teljes légzárat rendelt el, így a bukott elnököt szállító gépnek le kellett szállnia. Ezt követően kalandos úton elfogták a menekülő házaspárt, majd Targoviste városába szállították őket.

Mindeközben a diktátorhoz hű erők ellentámadást indítottak a fővárosban, lemészárolva ártatlan civilektömkelegét. Ion Iliescu, exkommunista politikus pedig, akit a hatalmat átvevő Nemzeti Megmentési Front elnökévé választottak, statáriális bíróság elé állította Ceauşescuékat. A testület nem vacakolt sokat, rövid, nem épp' törvényes tárgyaláson halálra ítélte a nagyvezért és a helyetteseként működő Elenát. A világ közvéleményét megrengető videófelvételen jól látszik, hogy a diktátornak és feleségének még a halál árnyékában sem csappant meg hatalmi arroganciája. A kijelölt ügyvédjük sem tudott semmit felhozni a mentségükre (lehetne bármit is?), a romániaiak millióit megnyomorító házaspárt kivégezték, és névtelen sírba temették. A fegyveres harcok elcsitulnak, 1990-ben megtartott első demokratikus választáson Ioan Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, új korszak kezdődött az ország életében.

A történelmi tablóképhez azonban hozzá kell illesztenünk röviden a következményeket, amik enyhén árnyalják a véres átmenet eredményességét. Románok és magyarok közösen vetettek véget a rémuralomnak, és eme néhány sorsfordító pillanat erejéig a nemzetiségi ellentéteket is felülírta a magasztos, közös cél. 1990-től azonban újra megjelent a felülről szított magyarellenesség, elég csak a marosvásárhelyi fekete márciusra gondolni. Ioan Iliescu exkommunista politikusként lett háromszor is miniszterelnök, és ugyanolyan véres eszközökkel verte le a rendszerellenes megmozdulást (lásd: bányászjárás), mint elődje. A várt elszámoltatás döcögve halad: fokozatosan hozzák nyilvánosságra az egykori ügynökök, besúgok listáját, a Securitate egykori tagjai továbbra is órási nyugdíjat kapnak. A magyarság pedig gyenge érdekképviselet mellett egyre fogyatkozik. Nem lett sokkal jobb nekik sem, de ez nem csorbítja a '89-es átalakulásban szerepet játszó bátor emberek érdemeit, akik mertek és tudtak tenni egy jobb jövőért. Emlékük legyen példa!

Megint Koreától izzik a sajtó: bombakísérlet, kölcsönös fenyegetések, nemzetközi szankciók, töm.pusz.fegy. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) világunk egyik legundorítóbb (mármint a vezetés) és leginkább kiszámíthatatlan zárványa, globális hangulatfelelős. Innen nézve baromi távoli problémának tűnik, de téved, ha azt hiszi valaki, hogy Korea beláthatatlan messzeségbe vész; például a dél-koreai cégek Magyarországon is tekintélyes befektetésekkel vannak jelen (most éppen csak a Hankook-os abroncsot gurító Kóka János jut eszünkbe).

Mi is van Észak-Koreában? Rossz-e, ha nekik is összejön az atombomba? Hol tanulnak az első komcsi dinasztia fiai?

Túszul ejtett filmrendezők, színes betűk

Ha igazán hiteles forrást keresünk az észak-koreai helyzetről, ne érjük be kevesebbel, mint az Amerika Kommandó: Világrendőrség (Team America, 2004.); a Parker-Stone rendezőpáros (ld. még: South Park) darabja ízléstelen, politikailag teljesen inkorrekt, de éppen gátlástalansága miatt elmésen szókimondó marionett bábú-filmje olyan mélyre vágja az iróniamétert az abnormális diktatúra rendszerébe, hogy az önmagában elég lenne egy elméretezett koreai válaszcsapáshoz. Bár igaz, a valóság sokszor bicskanyitogatóbb, mint a paródiája. Az állandó, mániákus fegyverkezés és az elszigeteltség miatt éhező tömegek felett uralkodó kommunista rendszert például két éve iPod- és konyak-embargóval szorongatta meg az USA, mert köztudomású az egypártrendszer vezetőinek konyakért táplált rajongása.

Az se semmi, hogy a diktátor Kim Dzsong Il, mint a mozifilmek nagy fanatikusa, annyira szerette Sang-ok Shin dél-koreai rendezőt, hogy még a nyolcvanas években elraboltatta, majd éveken át udvari megrendelések teljesítésére kényszerítette; ennek terméke többek közt a Godzilla észak-koreai változata, a Pulgasari (1985), mely egy óriásgyíkról szól, aki az ideológiai iránynak megfelelően a parasztsággal összefogva gonosz feudális urak ellen harcol. (Komolyan mondom, ez a néhány perces részlet kötelező darab!)

Amúgy KNDK lakóinak viszonyait jól tükrözi, hogy kb. bő egy évtizede, a Dél-Korea felől némi lázítás és felvilágosítás céljából, repülőről indított röplapozás azért vallott kudarcot, mert a lakosság nem bírt napirendre térni a színesen nyomott feliratok felett - nem tudták ugyanis, hogy a fekete-fehéren túl ilyen is van.

Persze van tovább is >>>>>>

Balogh Viktor cikke

Elzárt gázcsapok, a MOL felzabálásáról suttogó külügyi szakértők - Putyingrádban úgy tűnik, mindig adnak okot a káeurópai aggodalomra. Vendégszerzőnket arra kértük, segítsen közelebb kerülni az orosz birodalmi gondolkodás megfejtéséhez.

Három dolgot nem lehet tenni Oroszországgal: legyőzni, leírni és manipulálni. Mindhárom oka ugyanaz a tény: nincs az a roppant torok, amelybe Oroszország beleférne.

- Apáink lusták voltak melegebb, déli országokat hódítani, ez meg itt volt, nem kellett a kutyának se... - vélekedik az orosz ember. Szibéria területének kétharmada érintetlen őserdő: tajga és láp. Négyzetkilométerek százezrein medvén, farkason, meg hüvelykujjnyi szúnyogokon kívül soha senki nem járt.

1

Kijevben, a kollégiumban, a szomszéd szobában szibériai srácok laktak. Amikor megérkeztek a vakációról, háromliteres dunsztos-üvegekben pakolták ki a piros kaviárt, literesekben meg a feketét. Mi időnként besétáltunk és evőkanállal merítettünk belőle a vajaskenyérre. Egyikük egyszer kiment az apjával valami erdei kalyibába két-három hétre fát vágni. Süket csend honolt a fák közt, a ködös ingovány felett furcsa szag terjengett. Nem sokat foglalkoztak vele, elszívták a cigarettát, a csikket maguk mögé hajították, majd előrebuktak a hátukba vágó forróságtól. Több hektár erdő gyulladt fel, mert a talajból lobbanékony gőz és gáz szivárgott, ki tudja, mióta...

Persze van tovább is >>>>>>

Meglehet, hogy a válsághírek, és egyéb csatazajok miatt kevésbé hallunk a témáról, mégis nehezünkre esik szó nélkül hagyni: Szerbiában továbbra is rendszeresek az etnikai összetűzések. Pontosítsunk: megint magyarságuk miatt bántanak embereket, Egeresi Sándor, Vajdaság tartományi parlamentjének elnöke pedig egy április 29-én tartott konferencia alkalmával egyenesen úgy fogalmazott, hogy "naponta tapasztalható a tartományban az agresszivitás erősödése". Meddig és miért lesz Balkán a határainktól délre? Geopolitikai zseblámpánkkal Vajdaságra fókuszálunk.

Persze van tovább is >>>>>>

Már a sokadik év 2009, hogy egy magyar nemzeti ünnep környékén az ukrán ultranacionalista blokk kárpátaljai leágazása a Vereckei-hágó honfoglalási emlékművét találja magának, mint a felesleges energiák levezetésének eszközét. Most éppen március 15. előtt. [hír]

Tavaly ilyenkor éppen Sólyom László avatta volna a megújuló „magyar torzót", de diplomáciai feszültség miatt az elmaradt, és szerencsétlen építmény kapott akkortájt is rendesen festéket, meg pajszernyomot. (Mindez már csak azért is érdekes, mert aki járt arra tudja, hogy nem is olyan könnyű feljutni a hágóra, a hazai szkinhedektől pedig azt szoktuk meg, hogy még egy kiadós kukagyújtogatásért sem mennének messzebbre a belvárosnál, nemhogy felmenni a hegyre hidegben, hóban.)

Az ukrajnai magyarellenes front az a fajta, amelyik állami szintről is kapja nagykanállal a tápot. Ott van például a magyar nyelvhasználat súlyos korlátozása az oktatásban és az érettségin, de az imént említett diplomáciai deficitek is. Utóbbi a KEH szerint azért alakult így, mert az ukrán fél nem vállalta a korábban egyeztetett valamennyi program megvalósulását. (A népnyelv ezt úgy mondja: segget csináltak a szájukból.)

Miközben körbenézünk, és szinte az egykori összes kisantant tagnál sejtjük, hogy mi és miért táplálja az ellenünk dúló indulatot, a 603 700 négyzetkilométeres Ukrajna szélén, a 12 800 négyzetkilométeres Kárpátalján csupa kérdőjel az össze-vissza gyalázott vereckei emlékmű.

Persze van tovább is >>>>>>