Fontolva haladó

Tavaly ősszel, a pogánysággal, alternatív őstörténettel és spiritualizmussal foglalkozó IGEN-hez találtam egy cikket Koppány vezér alakjának mondai továbbéléséről a Valóság folyóirat 1998/3-as számában, de akkor idő szűke miatt, és a táltos-drukkerek Hartmann-zónás retorziójától tartva ennek említése végül kimaradt. Azóta tervem, hogy legalább ide kiteszem, mert állati érdekes.

A cikk szerzője Magyar Zoltán történész-etnográfus, monda- és mesegyűjtő. Saját, illetve többek közt Bosnyák Sándor és Szendrey Ákos Somogy megyében tett gyűjtőkörútjainak tapasztalatait rögzíti - többnyire Koppány és Szent István harcáról szóló mondákat és töredékeket, melyek alapján a szerző leírja, hogy erős a gyanú, hogy a középkor századaiban önálló mondakör létezett a lázadó vezérről. Persze nehéz szétválasztani azt az emléket, ami fokozatosan kikopott a köztudatból, és csak újabban, olvasmányélménnyel került oda vissza, valamint azt, ami tényleg önálló hagyomány, helyi mitológia - de a szétválasztás itt éppen azért lehetséges, mert a somogyiak elbeszélései sokszor a hivatalos történetírással teljesen ellentétes, vagy az által nem tárgyalt motívumokat hordoznak.

Somogy térsége Koppány történetében kiemelt hely, hiszen több dunántúli területtel együtt a somogyi dukátus is az ő területe volt Fajsz (vagy Falicsi) fejedelem, és Koppány apja, Tar Szerénd (Zerind) örökségéből. A Balatontól délre még ma is a vezér nevét viseli több település: Törökkoppány, Koppányszántó. Bálványos község pedig a hagyomány szerint onnan kapta nevét, hogy még Szent István korában is pogány bálványimádó hely volt. (Ennek utolsó emléke az a nagy kő, amelynél a helyi népmonda szerint Koppány vezér is áldozott.)

Persze van tovább is >>>>>>

Az IGEN 2009/5-6-os számának témája a Katolikus Püspöki Konferencia az újpogányság és a fantasztikus múltig látó magyar történelemszemlélet veszélyeire felhívó körlevele körül kialakult vita. Az ügyről szóló ötletelés közben ugrott be, hogy annak idején egy gimnáziumi előadáson hallottam egy figuráról, aki ázsiai kutatóútjain a fehér hunok származását és sorsát tanulmányozta, és később publikált a sztyeppei népek és a magyar ethnosz kapcsolatáról - és mivel nem könnyű a témában tapasztalható ellentétek/sértettségek miatt rálátással bíró, ugyanakkor "objektív" interjúalanyt találni, Csáji László Koppány jó választásnak tűnt. Az alábbi interjúnak terjedelmi okokból csak rövidített változata került az IGEN-be. (A szöveg a Konzervatóriumon is megjelent, ezúton is köszönet érte.)

Az utóbbi időben a csapból is az őstörténettel, újpogánysággal kapcsolatos vagdalkozás folyik. Mit gondol: inkább hasznos az ügynek ez a nagy nyilvánosság, vagy csak a katyvaszt hizlalja?

Azt semmiképpen sem mondanám, hogy haszontalan, hiszen ha valamilyen ügyet nagy társadalmi érdeklődés kísér, akkor az a kutatást is inspirálja, önreflexióra sarkall. Anyagi szempontból is lehet haszna: inkább adnak az ilyen témákra pályázati pénzeket, például az Országos Tudományos Kutatási Alapból, szponzort is könnyebb találni. Persze van másik oldal: óriási kérdés ugyanis, hogy maga a társadalom mennyire tudja ellenőrizni a könyvpiacról és médiapiacról felé ömlő információkat. Most éppen az látszik: alig tudja kontrollálni. Ez tűnik ki az őstörténeti bulvársajtó és -könyvkiadás sikersorozatain (amelyekről gyakran kiderül, hogy a szerző saját pénzén kiadott tukmálmányok). Minél nagyobb érdekességet, fantasztikumot mond valaki, annál vonzóbb, annál jobban megmarad az emberek fejében: ez a bulvársajtó módszertana.

Az „őstörténeti bulvár" éppen azt mondja, hogy az akadémiai szinten titkolnak, elhallgatnak - vérmérséklettől függően - finnugrász, Habsburg, vagy zsidó hátterű motiváció miatt, és valakinek ki kell mondani az igazságot. Mitől van ilyen elképesztő harag az akadémiai szint és az alternatívok között?

Bár hibát nyilvánvalóan mindenki elkövet, ez emberi tulajdonság, az alternatívoknál nagyon nagy baj, hogy sokszor nem lehet velük vitatkozni, mert a hiányzó adatokat egyszerűen saját fantáziájukkal pótolják. A logikai elveket és a hivatkozási rendet sem tartják be általában (tisztelet a kivételnek). A legjobb példa erre, hogy kering náluk egy anekdota, miszerint Trefort Ágoston 1877-es döntése óta csak az jelenhet meg akadémiai szinten, aki európai rokonságot ad a magyarságnak, tehát - mondják - finnugor származással egyetértő véleményt publikál. Gyanús volt, hogy ilyen „határozott tudománypolitika" csak a kommunizmus időszakát jellemezte, ezért aztán megpróbált utánajárni Veres Péter barátom, az MTA Néprajzi Kutatóintézet munkatársa és - egymástól függetlenül - Erdélyi István régész-történész is, hogy mikor bukkan fel ez a gondolat: nos, úgy tűnik, csak fél évszázad múltán, a XX. század első évtizedeiben jelentkezik először - azelőtt ilyenre senki sem hivatkozott. Ezt valaki kitalálta, és azóta folklór jelleggel terjed. Hivatkoznak a hivatkozás hivatkozására, és már senki sem tudja, igaz-e vagy sem, ellenőrzés nélkül átveszik az adatot, hisz „mindenki" szajkózza. Ha beágyazzuk tudománytörténeti háttérrel ezt a vélt treforti kijelentést, mindjárt kiderül, hogy az ő korában a finnugor elméletet valló Hunfalvy Pál is azt mondta, hogy az ősmagyarság és az obi ugorok is Nyugat-Szibériából származnak; vagyis ő is „ázsiai rokonságot" vallotta. Továbbá nagy baja az alternatívoknak, hogy a finnugor kutatások és kutatók valódi ismerete nélkül vizionálnak finnugrász diktatúrát. Pedig ha megnéznék, látnák, hogy ma a finnugor népek nyelvészeti, néprajzi, zenetörténeti, régészeti kutatását egyáltalán nem, vagy nagyon kevés pályázati pénzzel támogatják; más tudományterületet ennél azért többel - nem merek konkrét példát mondani, nehogy még az ő támogatottságuk is csökkenjen, hiszen számszerűleg még ez is nagyon kevés.

Persze van tovább is >>>>>>