Fontolva haladó

Már jónéhány éve úgy van, hogy március tizenötödike közeledtével megmosolyogtatnak a programajánlókon olvasható „ünnepi megemlékezést tart”, ill. „ünnepeljen velünk!” és szólamvariáció-társaik. Hangozzák bár elempésen, de kivétel nélkül igaz az összes politikai alakulatra, hogy 03.15-én és 10.23-án semmi sem érdekli őket kevésbé, mint az adott nap pirosszámozásáért felelős történelmi esemény. Az ürügy. - Nem jól van ez a dolog az emlékezés kultúrájával.

Magam részéről évek óta keresem a menekülési útvonalakat. Hogy nehogy már az legyen, hogy egy nemzeti ünnep csak arról szól, hogy valamelyik párt esti híradókba készülő vágóképeit, vagy kampány közeledtével aktuálissá váló statisztikáit javítom utcai jelenlétemmel. Ne értsük félre: egyikkel sincs baj. De ha csak ez van, akkor azért súlyos a hiányérzet. Szóval hová lehet menekülni? Hol vannak azok helyek, ahol a jelenlét tényleg az emlékezésről szól; és persze ahol az ember nem unja szénné magát valami öncélú szájtépéstől, vagy unalmasan berendezett tárlattól. (A kérdést nyitva hagyom, de jelzem: léteznek. A kommerszen túl is. Egyszer majd lesz erről is cikk, köz-szolgálati jelleggel.)

A nemzeti ünnepek elkordonozottságáért felelős kormánypártoktól a korlátlanul magyarokig az összes párt öncélra használja jeles napjainkat. Kár. Jobb, emelkedettebb lenne ünnepet és emlékezést közelíteni. Az iskolákban még képesek rá.

Nem vagyok botanikus, de még műkedvelő kertész sem, nem ismerem a növények rejtett és titokzatos életét. Csak külsejüket szemlélhetem, meg talán kapcsolatukat a környező világgal. Mire tanít minket a fenyő?

A fenyő az ellentétek fája. Igyekszik távol tartani magát az embertől, lehetőleg olyan helyre telepszik, ahol eleve csend van, legföljebb a szél vagy a tenger monoton zúgása hallatszik: a magaslatokra, a tajgára, a tengerpartra. De a fenyvesben másutt is mindig csend honol. Más növény ott nemigen terem meg. A fenyők magukba zárkóznak, sokszor áthatolhatatlan sötétséget teremtenek maguk között. Mégis, a fenyő nyitvatermő, sem levelei, sem termése nem rejt el semmit. Tűlevelei elijesztenek ugyan, de lehullva puha és ruganyos talajjá alakulnak. Örökzöldnek hívjuk, zöldje azonban nem a viruló, féktelen, buja, pezsgő élet zöldje, nem a növekedés, a lüktetés, a bontakozás színe, hanem az elmúlás és vértelenség, a csontvázszerűség, a vázlatosság zöldje. Lehullott leveleiből nem lesz avar, nem lesz élet forrása. Tenyészet helyett enyészet. A fenyő nem hív, de nem is tilt. Sírkertekbe sokszor ültetnek fenyőt, a fenyő örökzöldjére hivatkozva. De ez a zöld nem annyira az élet, a reménység, mint inkább a máslét, a megközelíthetetlenség, az érinthetetlenség színe. Nem is evilági, inkább transzcendens szín ez.

Minden fenyőben van valami egyszerre halotti és életteli. Ahogyan él, nem az életet, de nem is halált hirdeti. Ezért talán nem is az ellentétek fája, hanem külön kategória. Sérülékeny, puha fa, könnyen kidönthető, gyorsan elhamvad. Mégis, a fenyő a legrégibb fák közé tartozik. Termése ősi, régen kihalt páncélos állatokat őriz. Kalifornia tízezer éves óriás vörösfenyői, a Kárpátok kicsi, de ezeréves cirbolyafenyői egyenként is civilizációk, népek, kultúrák hallgatag, közömbös, magányos szemlélői. Minden fenyő magányos, akkor is, ha fenyvest alkot. Túl van életen és halálon. Létezése sokkal jelszerűbb, mint bármi egyébé a flórában.

Nagy világok, nagy birodalmak soha nem szűnnek meg. Az ember, önmaga erkölcsi épülésére, szereti a drámai és látványos bukásokat, a katasztrófákat, a végérvényes megsemmisüléseket. Spengler, Toynbee, Wagner – mind-mind az özönvíz prófétái. Az Írás viszont egyértelmű: soha többé nem lesz özönvíz. Bukás lesz, megsemmisülés is, de semmi, ami érték, nem múlik el. A fenyő a tanú rá. Róma elbukott, mégis él. Liszt Ferenc erre érzett rá, amikor Róma, a Villa d’Este fenyőiről szerzett zenét. Ahol a nagy birodalom emlékeit a valóságban is fenyők veszik körül, ott nem síri, hanem töprengő, emelkedett, szemlélődő csend van. Se nem hívás, se nem tiltás. A fenyő nem kíván hódolatot, mint Csontváry cédrusa, a görögök sem fenyvesekben áldoztak. A fenyőben nem lakik senki. A fenyő tanú, de nem prédikátor. Ha kérdezzük, válaszol; de nincs szüksége ránk.

Aquileában gyönyörű, megrendítő fenyősor vezet az őskeresztény bazilikához. Aquilea, az egykor pátriárkai székhely megmaradt – ellentétben Ravennával – abban az állapotában, ahogyan elhagyták, mert a tenger is elhagyta egykor nagyszerű kikötőjét. A bazilika egyetlen hatalmas csarnok. Semmi térmegosztás, oldalkápolna, oszlop, kórus. Nyitott, tiszta, mint a fenyők, amelyek körülveszik. A korai kereszténység, egyetemes zsinataival, rettenetes ellentéteivel, egyre jobban ráérezve a történelemnek való kiszolgáltatottságára, már távol az apostoli idők szókratészi közvetlenségétől, immár a rendszerépítő teológia hajnalán, ugyanúgy elmúlt, mint Róma. S mégis ugyanúgy él.

A fenyő nemcsak a dél, hanem az észak fája is. Persze északon az ember kevés megőriznivalót alkotott a középkorig. Akkor viszont székesegyházakat emelt. A fenyő délen bizánci, északon gótikus-germán fa. Még Shakespeare erdői is, ahogy Szerb Antal írja, gótikus erdők, amelyekben szellemek, mítoszok, mondák, regék laknak. A nagy gótikus székesegyházak is tele vannak szellemekkel, ártó és segítő angyalokkal, egy olyan birodalom lakóival, amelybe az ember kapaszkodott is, de igyekezett tőle meg is szabadulni. A gótikus oszlopok fenyőfák, a díszítés, az ornamentika a fenyveseket és a fák mögül kivigyorgó ördögalakokat és suhanó angyalszárnyakat idézi. Ez a világ is elmúlt, de mégis velünk van. S amikor – germán szokás szerint – karácsonyfát állítunk, ezt a titokzatos és gótikus világot állítjuk magunk elé, teleaggatva csodával és titokkal, váratlanul felszikrázó és homályba burkolózó fényekkel. A fenyő pedig itt is tanúskodik. Csöndben, minden rejtelem és bonyolult összefüggés nélkül igazolja, hogy nem múlik el semmi, mert a Gondviselés mindent megtart valahol és valahogyan, ami jó és fontos. Hogy hol és miként, nem tudjuk. Csak azt, hogy az élet és a halál számunkra egyedül ismert törvényei egyszer majd elmúlnak. „Nem házasodnak és nem mennek férjhez többé.” Nincs több születés és nincs többé múló idő.

Balázs Zoltán

Megjelent a Kommentár folyóirat 2009/4-es számában (Holmik 4.)

Csíksomlyó borzalmasan messze van. Viszont nehéz nem észrevenni, hogy fontos, ami a napokban Erdélyben történt: több egy vidéki búcsúnál, és több a Hargita megyei magyarok összejövetelénél. Figyelmet, megbecsülést érdemel.

Vagy kínosan kellene érezni magunkat, mert számtalan hívő, magyarországi és környéki igazhitű mellett sok sznob is felvonul, csupán azért, mert látta a kedvezményes buszos kirándulást a Demokratában? Annak is igaza van, aki a búcsúgagyira mutogat, hogy lám, hát mennyi ócskaságot árulnak ezek a becsületes székelyek, az ő szent ünnepükön.

Csíksomlyó az övék is (a Marlborós szalmakalap pedig igenis alkalmas egynyári simléder). A sokezres tömeg, aki évről évre zarándokcipőt húz, nem csak önmagát, de minden magyart képvisel. Ugyanis történjék velünk bármi rossz, széthúzástól a ránk szakadó különböző válságokig, ami ilyekor Csíksomlyón zajlik, még mindig az egyik legfontosabb nemzeti létakarat-nyilvánítás.

A hely szelleme pedig eleven. A 2003-as István, a király somlyói felvételén is hallatszik.