Fontolva haladó

150 évvel ezelőtt, 1860. április 8-án halt meg a történelmünk legnagyobb politikusai és politikai gondolkodói között számon tartott gr. Széchenyi István. A választási csatazaj mérséklődésével itt is emlékezünk róla.

„Sikert, állandó nagy sikert, lelkesedés még nem szül; ehhez józan számítás és ebből eredő előleges megfontolása s egybepontosítása az erőnek is szükséges.”
(Sz. I.: A pisztoly idő előtti elsütése)

„Bocsásd meg oh egek ura, a magáról megfeledkezett nemzet bűneit, és ne engedd, hogy Szent István népe, néhány fiának pillanatnyi tévedése miatt megsemmisíttessék. Engedd meg, hogy e nemzet fiai az emberi faj nemesítéséhez, s a mindenség csodálatos alkotójához bár mint utolsó napszámosok is közreműködhessenek”
(Blick)

Az évfordulóval kapcsolatos eseményeket a Széchenyi Emlékbizottság 2010 gyűjti (melynek tagságában ugyanúgy ott van az OSZK, mint a katolikus egyház). A programnaptár itt böngészhető.

"Dolgaink így mentek 2000. január 1-től 2010. január 1-ig." (A kétezres évek tartalmából)

Kiszakítjuk a részünket az újévi értékelőhullámból - persze nem érdemes alábbadni egy évtizedértékelőnél, mivel megadatott nekünk, hogy az aktuális óévvel nem csak egy átlagos naptári év, de a teljes kétezres évek időszaka (nagyjából egy évtized, dekád, latin-retrosoknak decennium) múlik ki. Az ilyen értékelő zsákutcaveszélyes műfaj, mert például idedömperezhetném „az évtized legjobb filmjei", vagy a „10 év legjobb lemezei" című listákat, de sok értelme, érdeklődésre számot tartó jelentősége nem lenne. A még személyesebb, interneten közzétett múltba révedések pedig kifejezetten felháborítóak. (Ha ilyet kellene írni, kb. kimerülne abban, hogy az elmúlt tíz évben a legjobb dolog, ami a világgal történhetett az az, hogy megajándékoztuk az IgenHír c., méltán hírnevet szerzett egyetemi lappal. És csak tűrjük a világ hálátlanságát.)

Úgyhogy marad a hagyományos közéleti szűrő. Igazságtalanság, de biztos, hogy az ilyen összeállításokból méltatlanul kimarad egy csomó jó könyv, meg felbukkant tehetség, amikről/akikről sokkalta inkább beszélni kellene, de az emberi memória lényeges események hosszabb távú tárolására is nehezen alkalmas, így inkább azokat a dolgokat veszem elő, amik egyébként is nagy durranásnak számítottak. (Emlékszik bárki arra, hogy 2000. augusztus 27-én tűzvész pusztított a moszkvai Osztankinói tévétoronyban? Na mert ez például tök lényegtelen.)

l. rész: ---------------

Az eseményeket pozitív-negatív (webkettes alkalmazásoktól fertőzött fejjel: like-dislike) felosztásban tárgyaljuk, elsőként pedig az árnyékos oldalt nézzük, hogy a legalább a végére jusson valami a jóból. Már az anyaggyűjtésnél látszott, hogy a kétezres években bizony előbbiből, vagyis elszomorító eseményből kapott többet az arcába a világ és benne Magyarország. A kilencvenes éveknél jóval pörgőbb, megrázóbb ez a tíz év: több-kevesebb pánikkal járó járványok, háborúk, gazdasági válság - ki sem látszanak az évtizedes összefoglalók a tragédiákból (kivételesen érződik, hogy ennek nem csak a botrányhajhász média az oka). Szerintem ebben az évtizedben két dolog van, ami visszavonhatatlanul rajta hagyta nyomát civilizált világ érzésvilágán: az egyik a terrorfélelem, a másik az online forradalom. Utóbbi persze (most úgy tűnik) inkább a like kategória (ld. alább), de azt ne felejtsük el, hogy masszívan a kétezres évek témája, hiszen az iwiw 2002, a magyar Wikipedia 2003, a Facebook 2004 előtt nem is létezett, és az első YouTube videót is 2004-ben (2005-ben, kösz O.D. - a szerk.) töltötték fel az internetre.

A terrorizmussal kapcsolatos félelem abban a formájában, ahogy 2001 óta megjelent, még sosem volt jelen a történelemben. Emlékszem, 2001. szeptember 11-én a leges legelső, Breaking News szalagcímen ez állt: Megtámadták Amerikát. Ez a közel-keleti háborúsorozatot, teljes biztonságpolitikai átrendeződést (és nem mellesleg: újramelegített, igénytelen füves-hippis písz-mozgalmakat) kiváltó sokk a maga utórezgéseivel még Magyarországon is erős nyomokat hagyott. Ott van abban, amikor már egy körömreszelőt sem vihetsz magaddal a repülőgépre, és abban is, amikor mai napig jönnek a hírek arról, hogy újabb magyar katona sebesült/halt meg a közel-keleten. 2001. szeptember 11. elképesztő tanulság. Az egekig emelte a George W. Bush-t (ne feledjük, még úgy léptünk be az évtizedbe, hogy [2001. január 20-ig] Bill Clintonnak hívták USA elnökét), hozzásegítette egy második elnökséghez (2004. november 2.), aztán olyan mélyre süllyesztette, ahonnan még Barack Hussein Obama hátsója is valami világító pontnak tetszhet.

Sok alternatív fórumon a mai napig azon rugóznak, hogy nem lehet tisztán látni szeptember tizeneggyel és az azt követő háborúkkal kapcsolatban: összeesküvés-elmélet összeesküvés-elmélet hátán. Szerintem most marhára nem számítanak a részletek. Tíz év alatt a legfontosabb mondat, amit erről elmondtak, 2007 szeptemberéhez kötődik: „Ideje bevallani azt a politikailag kényelmetlen tényt, hogy az iraki háború nagyrészt az olaj miatt tört ki." Ezt Alan Greenspan találta mondani, az amerikai jegybank (FED) volt elnöke, kő republikánus, bennfentes. Gyakorlatilag mindent tudunk.

A nagyvilág nagy dolgai mellett nagyrészt a magyar politikai csillagok háborúja keltette idehaza a hangulatot, melyben természetesen leginkább az MSZP-SZDSZ koalíció tette oda magát. Amellett, hogy reformdühtől nem is látva sáskajárást idéztek elő állami cégek és bizottságaik környékén (ld. végkielégítések), és politikai életet leheltek olyan figurákba, mint például Kóka János, gyakorlatilag egyetlen pozitívum hozható fel az oldalukon. Mégpedig az, hogy 2006 környékén néhány estére összehozták a fradi-újpest szurkolói koalíciót (akik persze a közös nyelvet Baló György autójának alaktalanra verésében, meg némi rendőrbunyóban találták meg). Kultúrkincsünk a „tévéostrom" kifejezéssel is gazdagodott. Néhány év távlatából visszatekintve szinte félelmetes, hogy minden erőlködés, erőszak, hisztéria megelőzhető lett volna, ha abban a kegyelmi pillanatban, amikor a balatonőszödi beszéd kiszivárog, Gyurcs egyúttal benyújtja a lemondását (és az első közrendőrnél feladja magát, haha). Ez az ember első miniszterelnökként eltöltött napjától kezdve (2004. szeptember 29.) valami nagyon nehezen tolerálható vibrálást hozott a közéletbe, azév decemberi népszavazás ügyében mutatott magatartásával (kettős á.) kiírta magát a vállalható politikusok sorából, 2006. szeptember 17-től pedig röppályája meredeken ívelt lefelé, és már tényleg egyre kevésbé lehetett róla normális vágóképeket tenni a hírösszefoglalókba.

Kicsit emelkedve a hazai politikai padlószintről, a keresztény világ számára megkerülhetetlen a tragédiák sorában II. János Pál elvesztése (2005. április 2.). Persze egy idős ember életében a halál természetes, ám János Pál öröksége óriási, súlyos dolog. Jelentősen átlóg a pozitív részbe, hogy halála rég látott egységet kovácsolt a Szent Péter tértől kezdve az egész világon. Biztos vagyok benne, hogy ezt az embert még sokáig emlegetik majd hívők és nem hívők egyaránt.

2. rész: +++++++++++++++

Persze az ember nem azért kezdi berombolva az új évtizedet, mert háborúk és tragédiák sora nyomja a lelkét. Történt itt rengeteg vidámság is. Most itt kellene következnie annak, hogy megemlítünk egy csomó jó filmet és zenét, ami ebben az időszakban született - szerintem a legtöbb műfajra érvényes, hogy jobb, ill. jobb minőségű volt az évtized, mint a kilencvenes. Ide kapcsolható az is, ami már az elején előkerült, az internetes forradalom, mely persze ellentmondásos jelenség (soha nem létezett még forma, ami ekkora teret adott volna deviáns szubkultúrák ellenőrizetlen közösségépítésének - ide a gyerekpornótól kezdve sokminden sorolható - és a személyes adatokkal való visszaéléseknek), de jelenlegi arculatának kiépülése egyértelműen a kétezres évekhez köthető. A legtöbb dolog, ami ma meghatározza internetezési szokásainkat, 2000-ben (sőt: 2003-ban) nem is létezett, kezdve a YouTube-tól a Google képkeresőig és a közösségi alkalmazásokig. Ezek mind alapvetően változtatták meg a médiát az utóbbi időben - most úgy tűnik, az átlag felhasználó szempontjából inkább pozitív irányba. (Fogalmazzunk úgy: lehet mindezt jóra is használni.)

Közéleti téren szándékosan erre a részre hagytam Medgyessy Péter miniszterelnökségét, melyre (főként a későbbiek ismeretében) idilli, kedélyes időszakként emlékezhetünk. Csupán az, hogy Megyó nyelvi bénázásai, csetlés-botlásai, kiállást tekintve totális tehetségtelensége köteteket, a jobbos sajtóban egész rovatokat töltöttek meg, és hozzájárultak az élvezhető publicisztikák virágzásához, számos - ha a klasszikus értelemben vidámnak nem is mondható, de - szórakoztató pillanatot szerezhettek az erre fogékony közönségnek. (Ajánlott videók: felcserepedő, kontinens-kontingens.)

2005. augusztus 5-én választotta meg a parlament az ország új köztársasági elnökét, Sólyom Lászlót, akinek személye, egyénisége, tevékenysége szintén fénylő pont az évtizedes sötétségben. Lehet, hogy sokak számára irritáló az alkotmányhoz való görcsös ragaszkodása (melyet többek közt ő írt 20 évvel ezelőtt), és az, hogy egyes szám harmadik személyben beszél magáról („az Elnök"), mégis az egyetlen államfő, aki világosan a kulturális nemzet egységében gondolkodik (pl. március 15-én ünnepi beszédét Kolozsvárról intézi a nemzethez), és olyan innovatív ötletekkel áll elő, mint egy, a még meg nem születettek érdekeit védő hivatal (jövő nemzedékek ombudsmanja).

További pozitívumot a kétezres évekkel kapcsolatban a lezárásban és a jövőképben találhatjuk meg. Mivel nemrég csomó mindenben (gazdaságban, utcai harcban) elértük a nullpontot, immár bizakodhatunk. (A nullpont kegyelme jó tapasztalat, mert biztos, hogy onnan már csak felfele van.)

Ennyit az elmúlt évtizedről. Idáig eljutott olvasóink kedvéért, ill. zárásnak tekintsünk meg egy cuki erdei állatot.

Update: természetesen a kétezres évek legnagyobb vicce a Kormányzati Tanácsadó Jósda!

"Tetszettek volna forradalmat csinálni!" - Antall József cinikus megjegyzését sokszor érezhettük igaznak a rendszerváltás óta. Kérdés persze, hogy tényleg jobb lenne-e most nekünk. Ott van Románia, ahol megcsinálták azt a bizonyos forradalmat, éppen húsz évvel ezelőtt. A következmények alapján nem állíthatjuk, hogy sokkal jobban jártak volna, de az vitathatatlan, hogy ők igazán megszenvedtek a kommunizmus megbuktatásáért. Mementóként néhány sor erejéig idézzük fel a '89-es eseményeket!

Keleti szomszédunknál a hetvenes-nyolcvanas évek nem lazulást hoztak a diktatúrában, hanem keményedést. Mi eladósodtunk, de volt hűtönk a jászberényi hűtőgépgyárból (fridzsiderszocialzmus), Trabantunk, hétvégi házunk, néha már telefonunk is (piros, kék vagy fekete színben). Odaát kifizették a román államadósságot az utolsó fityingig, de gyakran az alapvető élelmiszerek is hiányoztak a háztartásokból. Sőt, a boltokból is. Bevezették a fejadagot, akadozott a közműellátás, egyszóval igen-igen szar volt Romániában élni. A "Kárpátok Géniusza", a Román Kommunista Párt második, és egyúttal 1965 óta regnáló elnöke, Nicolae Ceauşescu eközben nagyszabású projekteket dédelgetett, hihetetlen személyi kultuszt épített maga köré (márványpalotában lakott, négy elemit végzett hitvesét pedig a tudományos akadémia elnökévé tette), és vérbe fojtott minden rebellis kezdeményezést (Brassó 1987.).

1989-ben azonban Kelet-Európa-szerte nagy változások zajlottak. Gorbacsov demilitarizációba fogott, a KGST-országaiban sorra oszlatta fel magát az állampárt, októberben Magyarország is átment Szűröstül-bőröstül köztársaságba a diktatúrából. Románia ebből azonban mit sem érzékelt, Ceauşescu előkészítette a településszisztematizálási tervet (falurombolás néven vonult be a köztudatba), amely gyakorlatilag felszámolta volna a vidéki életlehetőségeket (iskolai központosítás, közellátás megszüntetése számos helyen stb.), és esze ágában sem volt a rendszert puhítani, átalakítani. A növekvő  társadalmi elégedetlenség végül Tőkés László személye mentén csapott át nyílt lázadásba (érdemes megnézni a remek Panoráma külpolitikai műsor nagy vihart kiváltó interjúját vele). A református lelkész áthelyezését megakadályozó csoportosuláshoz egyre többen és többen társultak. A növekvő tömeg már nemcsak a lelkész megvédéséért demonstrált, hanem Nicolae Ceauşescu lemondásáért is.

Az államhatalom a Securitateval és a rendőrséggel együtt sem tudta leverni a felkeléssé szélesedő lázadást. Kirendelték a katonaságot is, azonban többen átálltak a tüntetők oldalára. Eközben Bukarestben is zajlott a világtörténelem: a december 21-én a teljhatalmú diktátor szimpátiatüntetést hívott össze, ám a tömeg ellene fordult. Utcai harcok kezdődtek, 22-én az elégedetlenkedők betörtek a pártszékházba, Ceauşescu és felesége helikopteren hagyta el a helyszínt. A hadsereg magas rangú tisztjei fokozatosan átpártoltak a forradalmárok oldalára, a védelmi minszter, Vasile Milea pedig öngyilkosságot követett el. A helyébe lépő Stănculescu tábornok teljes légzárat rendelt el, így a bukott elnököt szállító gépnek le kellett szállnia. Ezt követően kalandos úton elfogták a menekülő házaspárt, majd Targoviste városába szállították őket.

Mindeközben a diktátorhoz hű erők ellentámadást indítottak a fővárosban, lemészárolva ártatlan civilektömkelegét. Ion Iliescu, exkommunista politikus pedig, akit a hatalmat átvevő Nemzeti Megmentési Front elnökévé választottak, statáriális bíróság elé állította Ceauşescuékat. A testület nem vacakolt sokat, rövid, nem épp' törvényes tárgyaláson halálra ítélte a nagyvezért és a helyetteseként működő Elenát. A világ közvéleményét megrengető videófelvételen jól látszik, hogy a diktátornak és feleségének még a halál árnyékában sem csappant meg hatalmi arroganciája. A kijelölt ügyvédjük sem tudott semmit felhozni a mentségükre (lehetne bármit is?), a romániaiak millióit megnyomorító házaspárt kivégezték, és névtelen sírba temették. A fegyveres harcok elcsitulnak, 1990-ben megtartott első demokratikus választáson Ioan Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, új korszak kezdődött az ország életében.

A történelmi tablóképhez azonban hozzá kell illesztenünk röviden a következményeket, amik enyhén árnyalják a véres átmenet eredményességét. Románok és magyarok közösen vetettek véget a rémuralomnak, és eme néhány sorsfordító pillanat erejéig a nemzetiségi ellentéteket is felülírta a magasztos, közös cél. 1990-től azonban újra megjelent a felülről szított magyarellenesség, elég csak a marosvásárhelyi fekete márciusra gondolni. Ioan Iliescu exkommunista politikusként lett háromszor is miniszterelnök, és ugyanolyan véres eszközökkel verte le a rendszerellenes megmozdulást (lásd: bányászjárás), mint elődje. A várt elszámoltatás döcögve halad: fokozatosan hozzák nyilvánosságra az egykori ügynökök, besúgok listáját, a Securitate egykori tagjai továbbra is órási nyugdíjat kapnak. A magyarság pedig gyenge érdekképviselet mellett egyre fogyatkozik. Nem lett sokkal jobb nekik sem, de ez nem csorbítja a '89-es átalakulásban szerepet játszó bátor emberek érdemeit, akik mertek és tudtak tenni egy jobb jövőért. Emlékük legyen példa!

"Be kell látnunk: teljesen esetleges, hogy valaki 1919-ben vagy 1945-ben az akkori magyarországi határokon belül született, vagy sem. Ez az esetlegesség minden magyart egyenlővé tesz. Ennek az egyenlőségnek az esélyét kell visszaadni azzal, hogy minden magyar nemzetiségű maga dönthesse el: kíván-e Magyarország állampolgára lenni, vagy sem."

(Ungváry Krisztián, 2004.12.02.)

"A baloldal általában a ius soli híve, vagyis az a magyar, aki az ország határain belül él. A jobboldal a ius sanguinis híve, ami a vérségi és kulturális kötelékekkel kapcsolódó magyarságként fogja fel a nemzetet, függetlenül a határoktól. Még a státustörvény körüli viták során is felmerültek a kizárólagos ius soli nevében megfogalmazott érvek. Vagy emlékezzünk Hornra, aki csak tízmillió magyar miniszterelnöke akart lenni. Mostanra azonban a vita eldőlni látszik, hiszen a népszavazás olyan erőket állított szembe, akik közül egyik sem vonta kétségbe azt az elvet, hogy kötelék fűz a határon túli magyarsághoz. Számos ország példája mutatja egyébként, hogy a két elvet össze lehet hangolni. Itthon a kezdeményezés az igenek oldaláról tud elindulni, ez is tanulság. [...] A "fekete vasárnap" óta immár komoly ellenvetés szegezhető szembe azokkal, akik elvárják, hogy a Nyugat vagy Európa legyen velünk szolidáris. Most végre bizonyítható, a szolidaritás kétirányú utca. De sokszor lehetett hallani: elárultak bennünket! Most végre látjuk a fonákját, hiszen ezúttal mi árultuk el azokat, akik a határon túlról kértek tőlünk valamit, mi pedig elütöttük a kezüket. Halkan jegyzem meg, hátha szegény magyar testvéreink javára válik ez a nagy kiábrándulás. Hátha felgyorsulnak náluk azok a folyamatok, amelyek új keretekbe helyezik át túlélési stratégiáikat, persze úgy, hogy ránk már nem fognak annyira számítani. Hátha lassan azt is felfogjuk egyszer, hogy az ő társadalmuk is megosztott."

(Granasztói György, 2004.12.22.)

"Mostanáig a magyar emberben nem merült föl, hogy ne volna testvére a többi magyarnak. A maga nemzetének a határokon átívelő egysége minden civilizált ország lakója számára magától értetődő. Így volt ez természetes számunkra is - és egyetértett velünk a cigány, a sváb, a szerb, az örmény és a többi kisebbségi polgártársunk zöme is. A kettős állampolgársággal kapcsolatos, 2004. december 5-én lezajlott népszavazás - bármi volt is az oka és a módja - alkalmat adott volna a magyarság kulturális, szellemi, egyesítésére, erkölcsi és gazdasági együttműködésének erősítésére; mégpedig az európai politikai normák betartása mellett, a határok megsértése nélkül."

(Czakó Gábor, 2004.12.23.)

"NATO- és EU-tagságunk elérésével sem változhatnak alapvető nemzeti érdekeink, amit a külpolitikának szolgálnia kell: a Kárpát-medencében, ősi szállásterületén ma már nyolc országban élő magyarság fennmaradása és boldogulása. Azaz hogy minél jobb gazdasági, környezeti, egészségi és műveltségi helyzetben élje történelmi második évezredét."

(Jeszenszky Géza, 2005.03.17.)

Ötvenhárom évvel ezelőtt október 23-án a magyar nép világtörténelmi jelentőségű cselekedetre szánta el magát, és forradalmat robbantott ki a rátelepedett, többszörös túlerőben lévő kommunista szovjet elnyomó hatalom ellen. Az esemény, melyet Quentin Tarantino amerikai filmrendező is a "legjobb el nem mesélt történet"-ként említett (mielőtt ötvenhetos dokumentumfilmhez adta a nevét) az egész világ figyemlét Magyarországra irányította és viszonyítási pont lett a történelemben.

Nekünk könnyebbb dolgunk van. Mi megkaptuk készen a szabadságot. A mi feladatunk más: őrizni kell a vérbe fojtott események áldozatainak emléként. Egyszerűen, tisztelettel.

Pont ma 150 évvel ezelőtt, 1859. szeptember 30-án az erdélyi Kisbacon született a nagy mesemondó és újságíró, Benedek Elek. 1929-es haláláig volt Szabadelvű párti és Nemzeti párti képviselő, néprajzi gyűjtő, a Magyarság, a Magyar Világ, Magyar Kritika, a Nemzeti Iskola, és a Néptanítók Lapjának szeresztője. A trianoni diktátum után visszaköltözik szülőfalujába (ahol amúgy még az 1992-es összeíráskor is 557 lakosából csak egy vallotta magát 1 románnak) és a Cimbora c. gyereklap szerkesztője lesz 1922-től haláláig. Egyébként utóbbi lap első évfolyama pdf-ben le is tölthető.

Az alkalomból emlékkiállítás nyílt szeptember 4-én, a budai Várnegyed Galériában. Az október 3-ig látható tárlaton fényképek, cikkek, mesék, könyvek idézik fel Benedek Elek életútját.