Fontolva haladó

Nem vagyok botanikus, de még műkedvelő kertész sem, nem ismerem a növények rejtett és titokzatos életét. Csak külsejüket szemlélhetem, meg talán kapcsolatukat a környező világgal. Mire tanít minket a fenyő?

A fenyő az ellentétek fája. Igyekszik távol tartani magát az embertől, lehetőleg olyan helyre telepszik, ahol eleve csend van, legföljebb a szél vagy a tenger monoton zúgása hallatszik: a magaslatokra, a tajgára, a tengerpartra. De a fenyvesben másutt is mindig csend honol. Más növény ott nemigen terem meg. A fenyők magukba zárkóznak, sokszor áthatolhatatlan sötétséget teremtenek maguk között. Mégis, a fenyő nyitvatermő, sem levelei, sem termése nem rejt el semmit. Tűlevelei elijesztenek ugyan, de lehullva puha és ruganyos talajjá alakulnak. Örökzöldnek hívjuk, zöldje azonban nem a viruló, féktelen, buja, pezsgő élet zöldje, nem a növekedés, a lüktetés, a bontakozás színe, hanem az elmúlás és vértelenség, a csontvázszerűség, a vázlatosság zöldje. Lehullott leveleiből nem lesz avar, nem lesz élet forrása. Tenyészet helyett enyészet. A fenyő nem hív, de nem is tilt. Sírkertekbe sokszor ültetnek fenyőt, a fenyő örökzöldjére hivatkozva. De ez a zöld nem annyira az élet, a reménység, mint inkább a máslét, a megközelíthetetlenség, az érinthetetlenség színe. Nem is evilági, inkább transzcendens szín ez.

Minden fenyőben van valami egyszerre halotti és életteli. Ahogyan él, nem az életet, de nem is halált hirdeti. Ezért talán nem is az ellentétek fája, hanem külön kategória. Sérülékeny, puha fa, könnyen kidönthető, gyorsan elhamvad. Mégis, a fenyő a legrégibb fák közé tartozik. Termése ősi, régen kihalt páncélos állatokat őriz. Kalifornia tízezer éves óriás vörösfenyői, a Kárpátok kicsi, de ezeréves cirbolyafenyői egyenként is civilizációk, népek, kultúrák hallgatag, közömbös, magányos szemlélői. Minden fenyő magányos, akkor is, ha fenyvest alkot. Túl van életen és halálon. Létezése sokkal jelszerűbb, mint bármi egyébé a flórában.

Nagy világok, nagy birodalmak soha nem szűnnek meg. Az ember, önmaga erkölcsi épülésére, szereti a drámai és látványos bukásokat, a katasztrófákat, a végérvényes megsemmisüléseket. Spengler, Toynbee, Wagner – mind-mind az özönvíz prófétái. Az Írás viszont egyértelmű: soha többé nem lesz özönvíz. Bukás lesz, megsemmisülés is, de semmi, ami érték, nem múlik el. A fenyő a tanú rá. Róma elbukott, mégis él. Liszt Ferenc erre érzett rá, amikor Róma, a Villa d’Este fenyőiről szerzett zenét. Ahol a nagy birodalom emlékeit a valóságban is fenyők veszik körül, ott nem síri, hanem töprengő, emelkedett, szemlélődő csend van. Se nem hívás, se nem tiltás. A fenyő nem kíván hódolatot, mint Csontváry cédrusa, a görögök sem fenyvesekben áldoztak. A fenyőben nem lakik senki. A fenyő tanú, de nem prédikátor. Ha kérdezzük, válaszol; de nincs szüksége ránk.

Aquileában gyönyörű, megrendítő fenyősor vezet az őskeresztény bazilikához. Aquilea, az egykor pátriárkai székhely megmaradt – ellentétben Ravennával – abban az állapotában, ahogyan elhagyták, mert a tenger is elhagyta egykor nagyszerű kikötőjét. A bazilika egyetlen hatalmas csarnok. Semmi térmegosztás, oldalkápolna, oszlop, kórus. Nyitott, tiszta, mint a fenyők, amelyek körülveszik. A korai kereszténység, egyetemes zsinataival, rettenetes ellentéteivel, egyre jobban ráérezve a történelemnek való kiszolgáltatottságára, már távol az apostoli idők szókratészi közvetlenségétől, immár a rendszerépítő teológia hajnalán, ugyanúgy elmúlt, mint Róma. S mégis ugyanúgy él.

A fenyő nemcsak a dél, hanem az észak fája is. Persze északon az ember kevés megőriznivalót alkotott a középkorig. Akkor viszont székesegyházakat emelt. A fenyő délen bizánci, északon gótikus-germán fa. Még Shakespeare erdői is, ahogy Szerb Antal írja, gótikus erdők, amelyekben szellemek, mítoszok, mondák, regék laknak. A nagy gótikus székesegyházak is tele vannak szellemekkel, ártó és segítő angyalokkal, egy olyan birodalom lakóival, amelybe az ember kapaszkodott is, de igyekezett tőle meg is szabadulni. A gótikus oszlopok fenyőfák, a díszítés, az ornamentika a fenyveseket és a fák mögül kivigyorgó ördögalakokat és suhanó angyalszárnyakat idézi. Ez a világ is elmúlt, de mégis velünk van. S amikor – germán szokás szerint – karácsonyfát állítunk, ezt a titokzatos és gótikus világot állítjuk magunk elé, teleaggatva csodával és titokkal, váratlanul felszikrázó és homályba burkolózó fényekkel. A fenyő pedig itt is tanúskodik. Csöndben, minden rejtelem és bonyolult összefüggés nélkül igazolja, hogy nem múlik el semmi, mert a Gondviselés mindent megtart valahol és valahogyan, ami jó és fontos. Hogy hol és miként, nem tudjuk. Csak azt, hogy az élet és a halál számunkra egyedül ismert törvényei egyszer majd elmúlnak. „Nem házasodnak és nem mennek férjhez többé.” Nincs több születés és nincs többé múló idő.

Balázs Zoltán

Megjelent a Kommentár folyóirat 2009/4-es számában (Holmik 4.)

Előzmény:
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nem tud azonosulni a Jobbik keresztállításával. (Magyar Hírlap)
Hitgyülis zsarolásra zsidó bíboros határolódik el a kereszttől a katolikusok nevében (kuruc)

Abban, hogy az utóbbi időben karácsony közeledtével a mi fejünkben is gyakran túlnyomás keletkezik, és olykor igen komoly penitenciáért megváltható kifejezések hagyják el szánkat, bizony komoly szerepe van az agresszív télapós és kellemeskarácsonyos kampányokkal minél több, az életünk folytatásához amúgy teljesen felesleges használati tárgyat eladni akaró multicégeknek, valamint az általuk butává tett vásárlóknak. Egyetértünk azokkal, akik szerint ez a karácsony dolog valahol nagyon kisiklott az emberek fejében (nem, nem a téli fény ünnepe, és nem is a szeretet ünnepe, mert az különben is a majális, de ezt a vonalat hagyjuk), és ennek megváltoztatásáért tenni kell. Kicsit kikalapálni tragikus butasággörbét, ami a karácsonynál kialakult. Vagyis ütni kell. Például kereszttel. A kérdés már csak az, hogy a kereszt ebben a formában alkalmas-e erre.

Azzal kezdjük, hogy elhatárolódunk magunktól, mivel néhány évvel ezelőtt még kemény bólogatásokkal kísértük a köztéri keresztállítást, mert úgy tűnt, hogy tényleg felhívja a figyelmet arra, hogy a karácsony nem csak arról szól, hogy stresszes plázakörök alatt alibi-ajándék gyanánt ötletszegény félgiccseket vadászunk az év többi részén alig látott másodunokatesónak, halott fát állítunk a szobába, ájultra pezsgőzünk huszonnegyedikén, aztán „köszönt és minden jót kíván" jeligére szilveszterig donaldkacsázunk a fűtött szobában. - Minden kezdeményezés hátszelet és támogatást érdemel, ami ennél értékesebb magatartásra, gondolkodásra ösztökél. Egy ideig úgy tűnt, a köztéri keresztekkel működik. Itt van ez a Jobbik, tele csupa izgága, amúgy meg jóravaló gyerekkel (jó, mondanak hülyeségeket, de majd csak kinövik), aktívkodnak pár hetet a köztéri keresztekkel karácsony környékén, végülis szép ez, végre valami, ami nem üzlet-, vagy kampányszagú.

Aztán valami változott: szerintünk nagyjából az, hogy a közcélú üzenetközvetítésből öncélú cirkusz lett. Hogy miért, az az alábbi képeken nagyon szépen látszik.

(a képek a jobbikos webes sajtóvilágból származnak, a legutóbbi vidéki keresztállításokat dokumentálják)

Talán nem is véletlen, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia eddig nem nagyon foglalkozott a témával, most viszont fontosnak tartotta, hogy elhatárolódjon - ld. az előzményeknél. Nézem, és alig értem a koncepciót, de tényleg úgy áll ott az a néhány bobi azzal a jobbikos transzparenssel, mintha egyenesen Novák Elődnek gyűjtené a kerületi kopogtatócédulát. Az első képen pedig harci zászlóval, bakanccsal kívánják érthetővé tenni a karácsony üzenetét. Úgy tán jobban érti a proli is, gondolom azért.

Lehet, hogy én nem vagyok kerek, de nekem a rohamosztagos sorfallal, pártzászlóval demonstrált kereszt advent idején nem gyengén zavaros. (Ha mondjuk köztéri kalodát avatnak így, az oké.) Mi több, az a benyomásom, hogy ezek ott hasonló mértékben buták, mint plázázó társaik, csak másként.

Mióta elszaladt a ló a Jobbikkal, képtelenek a legalapvetőbb megnyilvánulásaikat agresszivitás, túllihegés nélkül megoldani (ebbe a sorba tartozik Elnök Úr kényszeres "Adjon az Isten jóreggelt"-ezése).

De azért titokban nagyon várjuk húsvétkor a szent sírt, gázmaszkos gárdaőrizettel.

*a szerző tanú, gátőr