Fontolva haladó

Merjük mondani, hogy április 22. nem csak azért a Föld napja, hogy az alsó tagozatban legyen még egy ráadás környezetóra, vagy hogy újabb apropót találjon néhány hippi, hogy beszívjon a Gödör klubnál. A következő évtizedek legnagyobb leckéje arról szól majd, túlfejlettségünkben is tudunk-e együtt élni a Földdel. Vulkánostul.

Hétvégén, szombat este fél 9-kor a világ 125 országában, köztük Magyarországon is számos településen, intézményben és háztartásban kapcsolták le a fényeket egy órára a klímavédelem és környezettudatosság jegyében. A gesztus szép, mérhető eredménye 0, jelképértéke, fontossága vitatott. Hiszen talán nem is olyan nagy a baj. Talán nem is olyan borzalmas a helyzet, mint ahogy azt ezek a borult elméjű ökoharcosok tamtamozzák. Ám tegnap este találkoztam ezzel a képpel egy aktuális sajtófotó-gyűjteményben, és megint eszembe jutott, hogy nincs az a pénz, amit nem ér meg, hogy egy következő generációnak is legyen tiszta víz.

Egy férfi a Yamuna folyóba ugrik Új-Delhiben, hogy egy hindu szertartás után a vízbe veszett érméket és dísztárgyakat keressen (a kép kb. egy hete készült, forrás: Associated Press). A víz itt az egyik legszennyezettebb Indiában; a habos rész többszáz négyzetméteren teljesen egybefüggő. A hasonló jelenségek miatt veszélyeztetett az ívóvízellátás a térségben.

A Kommentár legújabb számának egyik cikkét ajánljuk olvasóink és rajongóink figyelmébe. Bartus Gábor környezetgazdász, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója igen érdekes tanulmányban értekezik a magunk körül egyre inkább kézzelfogható klímaváltozásról, és javaslatot tesz arra is, miként viszonyuljunk a pánikkeltéstől a jelenség negligálásáig terjedő skálán fellelhető nézetekhez. A folyóirat a Lapkeres terjesztőpontokon megvásárolható, ezen cikk pedig teljes terjedelmében online is olvasható.

„A negyedik a napra öntötte csészéjét. Hatalmat kapott,
hogy az embereket tűzzel gyötörje. Az emberek
kínlódtak a nagy hőségben, mégsem kaptak észbe..."
(Jelenések könyve, 16,8-9)

Az emberiség olyan nagyságrendű, szinte visszafordíthatatlan katasztrófa elé néz, mint amilyen a 20. század két világháborúja és az 1930-as évek gazdasági világválsága volt. Éhínség, járványok, árvizek, a megemelkedő tenger által elnyelt szárazföldek, s mindezen hatások elől menekülő embermilliók, ráadásul tömegesen kihaló állat- és növényfajok. Ha nem kezdünk azonnal cselekvésnek, s nem költjük el évről évre a világ össztermékének (GDP-jének) legalább 1%-át az üvegházhatású gázok kibocsátás-visszafogására, akkor a felmelegedésből fakadó károk akár a GDP 20%-át is elemészthetik. Mindezek ma nemcsak hollywoodi katasztrófafilm forgatókönyvek kellékei, hanem a témáról a közvélemény előtt folyó politikai közbeszédé, az éghajlatváltozásról szóló nyilvános diskurzusé is. Az úgynevezett Stern-jelentés megjelenése óta mindezt bizonyított tudományos előrejelzésnek, megkérdőjelezhetetlen szakmai alapvetésnek tartják sokan. Azóta nincs olyan jogszabály-előterjesztés környezetvédelmi vagy energiapolitikai ügyekben az Európai Unióban, amely preambulumában ne emlékeztetne a Stern-féle eredményekre. A tudományos és politikai konferenciák légkörét – s minden bizonnyal így lesz ez a 2009. decemberi koppenhágai klímapolitikai csúcsértekezleten is – az a konszenzus határozza meg, hogy a 21. századi klímaváltozás (különösen annak korábbiaknál dinamikusabb formája) emberi tevékenységek következménye, tehát emberi beavatkozással mindez mérsékelhető, sőt a beavatkozás alapvető kötelességünk, így a politika egyik legfontosabb és legsürgetőbb feladata az éghajlatváltozás megfékezése. Aki pedig nem osztja ezt az álláspontot: eretnek vagy sarlatán, esetleg az olaj-, szén- vagy autólobbi ügynöke.

Jelen írásban – bár magam is azt gondolom, hogy az antropogén okok jelentősek és meghatározóak lehetnek a klíma módosulásában, és hogy valóban szükség van klímavédelmi intézkedésekre, s ennek érdekében nemzetközi összefogásra – megkísérlem felidézni a klímakonszenzustól eltérő álláspontokat is, s bemutatni, hogy milyen problémái vannak a főáramú klímapolitikai irányvonalnak, különösképpen a világvégével való riogatásnak. Annak fontosságát szeretném hangsúlyozni, hogy a klímaváltozással kapcsolatban célravezetőbb a meglévő tudományos bizonytalanságok bemutatása, mint szőnyeg alá seprése, s a megfontolt, kiegyensúlyozott klímapolitika eredményesebb lehet, mint a felmelegedés-katasztrófával való fenyegetés (a klímaalarmizmus).

A teljes cikk digitális formátumban itt olvasható >>>