Fontolva haladó

Kedvenceink ezen a napon. Különösebb kommentár nélkül közöljük őket.

(a bal alsó I. Szilveszter pápa)

Eredetileg úgy volt, hogy a Fontolva Haladó is készül évértékelésekkel, rangsorokkal "Best of ... 2009" izékkel, amikből semmi nem lett, helyette megnevezzük "az év legnagyobb magyar kulturális vesztesége" különdíjasát, az pedig természetesen a Budapest Tv, illetve annak megszűnése. Mozgalmat indítunk ezért az estére, hogy minden szilveszteri partin, ahol webes elérhetőség létezik, legyen beállítva legalább egy youtube-os playlist budapesttévés zenékkel. K.O. Laci és csapata személyes tippem (és nem, nem cinizmusból, akárhányszor nézem, ezek ABSZOLÚT PROFIK):

(Háttérkoreográfia, háttérkoreográfia!!!)

Nem vagyok botanikus, de még műkedvelő kertész sem, nem ismerem a növények rejtett és titokzatos életét. Csak külsejüket szemlélhetem, meg talán kapcsolatukat a környező világgal. Mire tanít minket a fenyő?

A fenyő az ellentétek fája. Igyekszik távol tartani magát az embertől, lehetőleg olyan helyre telepszik, ahol eleve csend van, legföljebb a szél vagy a tenger monoton zúgása hallatszik: a magaslatokra, a tajgára, a tengerpartra. De a fenyvesben másutt is mindig csend honol. Más növény ott nemigen terem meg. A fenyők magukba zárkóznak, sokszor áthatolhatatlan sötétséget teremtenek maguk között. Mégis, a fenyő nyitvatermő, sem levelei, sem termése nem rejt el semmit. Tűlevelei elijesztenek ugyan, de lehullva puha és ruganyos talajjá alakulnak. Örökzöldnek hívjuk, zöldje azonban nem a viruló, féktelen, buja, pezsgő élet zöldje, nem a növekedés, a lüktetés, a bontakozás színe, hanem az elmúlás és vértelenség, a csontvázszerűség, a vázlatosság zöldje. Lehullott leveleiből nem lesz avar, nem lesz élet forrása. Tenyészet helyett enyészet. A fenyő nem hív, de nem is tilt. Sírkertekbe sokszor ültetnek fenyőt, a fenyő örökzöldjére hivatkozva. De ez a zöld nem annyira az élet, a reménység, mint inkább a máslét, a megközelíthetetlenség, az érinthetetlenség színe. Nem is evilági, inkább transzcendens szín ez.

Minden fenyőben van valami egyszerre halotti és életteli. Ahogyan él, nem az életet, de nem is halált hirdeti. Ezért talán nem is az ellentétek fája, hanem külön kategória. Sérülékeny, puha fa, könnyen kidönthető, gyorsan elhamvad. Mégis, a fenyő a legrégibb fák közé tartozik. Termése ősi, régen kihalt páncélos állatokat őriz. Kalifornia tízezer éves óriás vörösfenyői, a Kárpátok kicsi, de ezeréves cirbolyafenyői egyenként is civilizációk, népek, kultúrák hallgatag, közömbös, magányos szemlélői. Minden fenyő magányos, akkor is, ha fenyvest alkot. Túl van életen és halálon. Létezése sokkal jelszerűbb, mint bármi egyébé a flórában.

Nagy világok, nagy birodalmak soha nem szűnnek meg. Az ember, önmaga erkölcsi épülésére, szereti a drámai és látványos bukásokat, a katasztrófákat, a végérvényes megsemmisüléseket. Spengler, Toynbee, Wagner – mind-mind az özönvíz prófétái. Az Írás viszont egyértelmű: soha többé nem lesz özönvíz. Bukás lesz, megsemmisülés is, de semmi, ami érték, nem múlik el. A fenyő a tanú rá. Róma elbukott, mégis él. Liszt Ferenc erre érzett rá, amikor Róma, a Villa d’Este fenyőiről szerzett zenét. Ahol a nagy birodalom emlékeit a valóságban is fenyők veszik körül, ott nem síri, hanem töprengő, emelkedett, szemlélődő csend van. Se nem hívás, se nem tiltás. A fenyő nem kíván hódolatot, mint Csontváry cédrusa, a görögök sem fenyvesekben áldoztak. A fenyőben nem lakik senki. A fenyő tanú, de nem prédikátor. Ha kérdezzük, válaszol; de nincs szüksége ránk.

Aquileában gyönyörű, megrendítő fenyősor vezet az őskeresztény bazilikához. Aquilea, az egykor pátriárkai székhely megmaradt – ellentétben Ravennával – abban az állapotában, ahogyan elhagyták, mert a tenger is elhagyta egykor nagyszerű kikötőjét. A bazilika egyetlen hatalmas csarnok. Semmi térmegosztás, oldalkápolna, oszlop, kórus. Nyitott, tiszta, mint a fenyők, amelyek körülveszik. A korai kereszténység, egyetemes zsinataival, rettenetes ellentéteivel, egyre jobban ráérezve a történelemnek való kiszolgáltatottságára, már távol az apostoli idők szókratészi közvetlenségétől, immár a rendszerépítő teológia hajnalán, ugyanúgy elmúlt, mint Róma. S mégis ugyanúgy él.

A fenyő nemcsak a dél, hanem az észak fája is. Persze északon az ember kevés megőriznivalót alkotott a középkorig. Akkor viszont székesegyházakat emelt. A fenyő délen bizánci, északon gótikus-germán fa. Még Shakespeare erdői is, ahogy Szerb Antal írja, gótikus erdők, amelyekben szellemek, mítoszok, mondák, regék laknak. A nagy gótikus székesegyházak is tele vannak szellemekkel, ártó és segítő angyalokkal, egy olyan birodalom lakóival, amelybe az ember kapaszkodott is, de igyekezett tőle meg is szabadulni. A gótikus oszlopok fenyőfák, a díszítés, az ornamentika a fenyveseket és a fák mögül kivigyorgó ördögalakokat és suhanó angyalszárnyakat idézi. Ez a világ is elmúlt, de mégis velünk van. S amikor – germán szokás szerint – karácsonyfát állítunk, ezt a titokzatos és gótikus világot állítjuk magunk elé, teleaggatva csodával és titokkal, váratlanul felszikrázó és homályba burkolózó fényekkel. A fenyő pedig itt is tanúskodik. Csöndben, minden rejtelem és bonyolult összefüggés nélkül igazolja, hogy nem múlik el semmi, mert a Gondviselés mindent megtart valahol és valahogyan, ami jó és fontos. Hogy hol és miként, nem tudjuk. Csak azt, hogy az élet és a halál számunkra egyedül ismert törvényei egyszer majd elmúlnak. „Nem házasodnak és nem mennek férjhez többé.” Nincs több születés és nincs többé múló idő.

Balázs Zoltán

Megjelent a Kommentár folyóirat 2009/4-es számában (Holmik 4.)

"Tetszettek volna forradalmat csinálni!" - Antall József cinikus megjegyzését sokszor érezhettük igaznak a rendszerváltás óta. Kérdés persze, hogy tényleg jobb lenne-e most nekünk. Ott van Románia, ahol megcsinálták azt a bizonyos forradalmat, éppen húsz évvel ezelőtt. A következmények alapján nem állíthatjuk, hogy sokkal jobban jártak volna, de az vitathatatlan, hogy ők igazán megszenvedtek a kommunizmus megbuktatásáért. Mementóként néhány sor erejéig idézzük fel a '89-es eseményeket!

Keleti szomszédunknál a hetvenes-nyolcvanas évek nem lazulást hoztak a diktatúrában, hanem keményedést. Mi eladósodtunk, de volt hűtönk a jászberényi hűtőgépgyárból (fridzsiderszocialzmus), Trabantunk, hétvégi házunk, néha már telefonunk is (piros, kék vagy fekete színben). Odaát kifizették a román államadósságot az utolsó fityingig, de gyakran az alapvető élelmiszerek is hiányoztak a háztartásokból. Sőt, a boltokból is. Bevezették a fejadagot, akadozott a közműellátás, egyszóval igen-igen szar volt Romániában élni. A "Kárpátok Géniusza", a Román Kommunista Párt második, és egyúttal 1965 óta regnáló elnöke, Nicolae Ceauşescu eközben nagyszabású projekteket dédelgetett, hihetetlen személyi kultuszt épített maga köré (márványpalotában lakott, négy elemit végzett hitvesét pedig a tudományos akadémia elnökévé tette), és vérbe fojtott minden rebellis kezdeményezést (Brassó 1987.).

1989-ben azonban Kelet-Európa-szerte nagy változások zajlottak. Gorbacsov demilitarizációba fogott, a KGST-országaiban sorra oszlatta fel magát az állampárt, októberben Magyarország is átment Szűröstül-bőröstül köztársaságba a diktatúrából. Románia ebből azonban mit sem érzékelt, Ceauşescu előkészítette a településszisztematizálási tervet (falurombolás néven vonult be a köztudatba), amely gyakorlatilag felszámolta volna a vidéki életlehetőségeket (iskolai központosítás, közellátás megszüntetése számos helyen stb.), és esze ágában sem volt a rendszert puhítani, átalakítani. A növekvő  társadalmi elégedetlenség végül Tőkés László személye mentén csapott át nyílt lázadásba (érdemes megnézni a remek Panoráma külpolitikai műsor nagy vihart kiváltó interjúját vele). A református lelkész áthelyezését megakadályozó csoportosuláshoz egyre többen és többen társultak. A növekvő tömeg már nemcsak a lelkész megvédéséért demonstrált, hanem Nicolae Ceauşescu lemondásáért is.

Az államhatalom a Securitateval és a rendőrséggel együtt sem tudta leverni a felkeléssé szélesedő lázadást. Kirendelték a katonaságot is, azonban többen átálltak a tüntetők oldalára. Eközben Bukarestben is zajlott a világtörténelem: a december 21-én a teljhatalmú diktátor szimpátiatüntetést hívott össze, ám a tömeg ellene fordult. Utcai harcok kezdődtek, 22-én az elégedetlenkedők betörtek a pártszékházba, Ceauşescu és felesége helikopteren hagyta el a helyszínt. A hadsereg magas rangú tisztjei fokozatosan átpártoltak a forradalmárok oldalára, a védelmi minszter, Vasile Milea pedig öngyilkosságot követett el. A helyébe lépő Stănculescu tábornok teljes légzárat rendelt el, így a bukott elnököt szállító gépnek le kellett szállnia. Ezt követően kalandos úton elfogták a menekülő házaspárt, majd Targoviste városába szállították őket.

Mindeközben a diktátorhoz hű erők ellentámadást indítottak a fővárosban, lemészárolva ártatlan civilektömkelegét. Ion Iliescu, exkommunista politikus pedig, akit a hatalmat átvevő Nemzeti Megmentési Front elnökévé választottak, statáriális bíróság elé állította Ceauşescuékat. A testület nem vacakolt sokat, rövid, nem épp' törvényes tárgyaláson halálra ítélte a nagyvezért és a helyetteseként működő Elenát. A világ közvéleményét megrengető videófelvételen jól látszik, hogy a diktátornak és feleségének még a halál árnyékában sem csappant meg hatalmi arroganciája. A kijelölt ügyvédjük sem tudott semmit felhozni a mentségükre (lehetne bármit is?), a romániaiak millióit megnyomorító házaspárt kivégezték, és névtelen sírba temették. A fegyveres harcok elcsitulnak, 1990-ben megtartott első demokratikus választáson Ioan Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, új korszak kezdődött az ország életében.

A történelmi tablóképhez azonban hozzá kell illesztenünk röviden a következményeket, amik enyhén árnyalják a véres átmenet eredményességét. Románok és magyarok közösen vetettek véget a rémuralomnak, és eme néhány sorsfordító pillanat erejéig a nemzetiségi ellentéteket is felülírta a magasztos, közös cél. 1990-től azonban újra megjelent a felülről szított magyarellenesség, elég csak a marosvásárhelyi fekete márciusra gondolni. Ioan Iliescu exkommunista politikusként lett háromszor is miniszterelnök, és ugyanolyan véres eszközökkel verte le a rendszerellenes megmozdulást (lásd: bányászjárás), mint elődje. A várt elszámoltatás döcögve halad: fokozatosan hozzák nyilvánosságra az egykori ügynökök, besúgok listáját, a Securitate egykori tagjai továbbra is órási nyugdíjat kapnak. A magyarság pedig gyenge érdekképviselet mellett egyre fogyatkozik. Nem lett sokkal jobb nekik sem, de ez nem csorbítja a '89-es átalakulásban szerepet játszó bátor emberek érdemeit, akik mertek és tudtak tenni egy jobb jövőért. Emlékük legyen példa!

Előzmény: A munkás és a kolhozparasztnő visszatért
Négy éves csúszással, hat év restaurálás után visszakerült helyére a szovjet korszak jelképévé lett "Munkás és a Kolhozparasztnő" Moszkvában. (NOL)

Nem tudom, mondtam-e már, de Vera Ignatyeva Muhina Munkás és kolhozparasztnő c. faragványa a világ egyik legérdekesebb szobra. Most, hogy a helyreállítása végeztével a napokban - legalábbis néhány fórumon - újra a figyelem középpontjába került, érdemes elmondani azt is, hogy miért a legérdekesebb. (Itt jobbra ez a kép éppen a december eleji talapzatra állítás pillanatában készül, de látványban durvább pl. ez.)

A szocialista realizmusról tudjuk, hogy még az olyan viszonylag normális adottságokkal rendelkező helyeket is képes csontra lakhatatlanná és nézhetetlenné tenni, mint Szlovákia vagy Románia, Magyarország szerencsétlenebb falansztereiről nem is beszélve. Ebben a „művészeti" szemléletmódban szűk évszázad alatt áttekinthetetlen mennyiségű szemét keletkezett, a kezdeti (később szépen megfojtott) szovjetorosz avantgárd némelyik képét leszámítva csak bulldózer-pozitív látványosságokat bírt termelni. Színtelen, betonból és acélból épített világ ez, bár kétségtelenül minden művészeti irányzatok közül az egyetlen, mely tökélyre vitte az elektromos póznák és trafóházak vizuális megjelenítését. (Utóbbi kategóriából kedvencem a továbbélő kommunizmus bástyájának, Észak-Koreának a címere, melyben - síró heraldikusok - egy pózna és egy vízi erőmű látható.)

Ennek a szocialista realizmusnak a terméke Muhina Munkás és kolhozparasztnő c. szobra is, így persze nem egy szép darab, az érdekessége sem ebben rejlik. Talán nem is ismerné fel az átlagpolgár a többi hasonló mű között, ha nem lett volna az 1937-es világkiállítás egyik legnagyobb méretű látványeleme, majd a szovjet-orosz filmstúdió, a MOSZFILM emblémája, így a moszkvai világhatalom jelképe - mindezek miatt pedig egy csomó városi legenda és hoax alapja (pl. hogy a szobor első terveit Borisz Iofan még ruha nélkül rajzolta meg, vagy hogy a nőalak ruháinak redőiben Trockij portréját rejtették el). Éppen híre miatt emelték le hat éve talapzatáról, és költöttek rá 1,2 milliárd rubelt (kb. 7 mrd Ft), hogy most megújulva állhasson a 24 méteres, 185 tonnás darab.

Mindezek ismeretében egy világ dőlhet össze a Muhina-hívőkben, de a Munkás és kolhozparasztnő jelképisége egy perc alatt lerombolható, ha megnézzük, hogy ihletét (tudatosan, vagy tudat alatt) honnan merítette. Nézzük meg ezt.

Ez itt Krition és Nésiótés Zsarnokölők c. szobra Athénból, a Kr.e. V. századból. (Bár ez itt római - amúgy pontos - reprodukció, az eredeti nem maradt fenn, mint ahogy annak elődje, a perzsák által ellopott, Anténor által készített első Zsarnokölők sem.) Harmodiost és Aristogeitónt formázza meg, akik megölték Peisistratos fiát, Hipparchost, véget vetve ezzel az első athéni türannisznak (a görög történelem során - Plinius szerint - ez volt az első eset, hogy köztéren halandó embernek szobrot emeltek, tehát H. és A. nem kis dolgot vittek véghez). Namármost van hasonlóság eközött a Munkás és kolhozparasztnő közt? Van. Nyilvánvaló? Eléggé.

Kemény, de úgy tűnik, hogy a lényegét és eszközeit tekintve zsarnoki berendezkedésű Szovjetunió egyik ikonikus jelképe erős rokonságot mutat az antik világ zsarnokellenségének egyik ikonikus jelképével. Ezt persze nem én találtam ki, elmondták már korábban sokszor, de érdemes észben tartani, hogy a számos kiállítás, a MOSZFILM és rengeteg reprodukció által a világon szerte körbehordozott, a napokban pedig újra felállított Munkás és kolhozparasztnő ihletettségét tekintve, némi áttéttel egy zsarnok megöléséről szóló történetet közvetít bele az arcba. Jó, nem?

Most pedig szemléljük meg Alexander Koszolapov mester kb. 20 éve készült adaptációját, és gondolkozzunk el, hogyan kerül végül minden a helyére.

(Diszkrét megjegyzés: Koszolapov más formában is illusztrálta Mickey-t, idősebb gyerekeknek itt megtekinthető.)

Előzmény:
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nem tud azonosulni a Jobbik keresztállításával. (Magyar Hírlap)
Hitgyülis zsarolásra zsidó bíboros határolódik el a kereszttől a katolikusok nevében (kuruc)

Abban, hogy az utóbbi időben karácsony közeledtével a mi fejünkben is gyakran túlnyomás keletkezik, és olykor igen komoly penitenciáért megváltható kifejezések hagyják el szánkat, bizony komoly szerepe van az agresszív télapós és kellemeskarácsonyos kampányokkal minél több, az életünk folytatásához amúgy teljesen felesleges használati tárgyat eladni akaró multicégeknek, valamint az általuk butává tett vásárlóknak. Egyetértünk azokkal, akik szerint ez a karácsony dolog valahol nagyon kisiklott az emberek fejében (nem, nem a téli fény ünnepe, és nem is a szeretet ünnepe, mert az különben is a majális, de ezt a vonalat hagyjuk), és ennek megváltoztatásáért tenni kell. Kicsit kikalapálni tragikus butasággörbét, ami a karácsonynál kialakult. Vagyis ütni kell. Például kereszttel. A kérdés már csak az, hogy a kereszt ebben a formában alkalmas-e erre.

Azzal kezdjük, hogy elhatárolódunk magunktól, mivel néhány évvel ezelőtt még kemény bólogatásokkal kísértük a köztéri keresztállítást, mert úgy tűnt, hogy tényleg felhívja a figyelmet arra, hogy a karácsony nem csak arról szól, hogy stresszes plázakörök alatt alibi-ajándék gyanánt ötletszegény félgiccseket vadászunk az év többi részén alig látott másodunokatesónak, halott fát állítunk a szobába, ájultra pezsgőzünk huszonnegyedikén, aztán „köszönt és minden jót kíván" jeligére szilveszterig donaldkacsázunk a fűtött szobában. - Minden kezdeményezés hátszelet és támogatást érdemel, ami ennél értékesebb magatartásra, gondolkodásra ösztökél. Egy ideig úgy tűnt, a köztéri keresztekkel működik. Itt van ez a Jobbik, tele csupa izgága, amúgy meg jóravaló gyerekkel (jó, mondanak hülyeségeket, de majd csak kinövik), aktívkodnak pár hetet a köztéri keresztekkel karácsony környékén, végülis szép ez, végre valami, ami nem üzlet-, vagy kampányszagú.

Aztán valami változott: szerintünk nagyjából az, hogy a közcélú üzenetközvetítésből öncélú cirkusz lett. Hogy miért, az az alábbi képeken nagyon szépen látszik.

(a képek a jobbikos webes sajtóvilágból származnak, a legutóbbi vidéki keresztállításokat dokumentálják)

Talán nem is véletlen, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia eddig nem nagyon foglalkozott a témával, most viszont fontosnak tartotta, hogy elhatárolódjon - ld. az előzményeknél. Nézem, és alig értem a koncepciót, de tényleg úgy áll ott az a néhány bobi azzal a jobbikos transzparenssel, mintha egyenesen Novák Elődnek gyűjtené a kerületi kopogtatócédulát. Az első képen pedig harci zászlóval, bakanccsal kívánják érthetővé tenni a karácsony üzenetét. Úgy tán jobban érti a proli is, gondolom azért.

Lehet, hogy én nem vagyok kerek, de nekem a rohamosztagos sorfallal, pártzászlóval demonstrált kereszt advent idején nem gyengén zavaros. (Ha mondjuk köztéri kalodát avatnak így, az oké.) Mi több, az a benyomásom, hogy ezek ott hasonló mértékben buták, mint plázázó társaik, csak másként.

Mióta elszaladt a ló a Jobbikkal, képtelenek a legalapvetőbb megnyilvánulásaikat agresszivitás, túllihegés nélkül megoldani (ebbe a sorba tartozik Elnök Úr kényszeres "Adjon az Isten jóreggelt"-ezése).

De azért titokban nagyon várjuk húsvétkor a szent sírt, gázmaszkos gárdaőrizettel.

*a szerző tanú, gátőr

Korábban azt hittem, hogy a star wars kenyérpirító után nem ér meglepetés, ma azonban találkoztam az Adidas Stormtrooper®-rel.

Életem megváltozott.

(Különben Gyűrűk Urás Converse nem lesz? Én vennék, ha Frodó lenne rajt'.)

A szlovák államelnök, Ivan Gašparovič elégedetten nyugtázta minap, hogy vajdasági honfitársaihoz pozitívan viszonyul a szerb államhatalom. Tényleg remek, de mi a helyzet, a tízszer akkora szlovákiai magyar kisebbséggel? Nem túl sok jó, éppen készülnek a súlyosan kirekesztő nyelvtörvényhez a végrehajtó intézkedések. Európai díszletek, retrokommunista színjáték. Itt az ideje, hogy fontolva végighaladjunk a felvidéki nyelvterepen!

Amióta Szlovákia önálló (de minimum Meciar óta), kitapintható a kisebbségi komplexusokból és történelmi frusztrációból fakadó szlovák revánspolitika. S ez a reváns nem Európával vagy a csehekkel szemben érvényesül, hanem a nemzeti kisebbségeiket, elsősorban a magyarokat érinti. Kezdve a kisebbségi oktatáspolitika folyamatos ekézésétől, a Malina-ügyön át Sólyom megalázásáig. Legújabban a nyelvtörvény borzolja (joggal!) a kedélyeket. Miért is más ez, mint az eddigi, magyarságra mért pofonok? Dunaszerdahely, vagy a köztársasági elnök leckéztetése ugyanis egyedi esetet jelentettek, a mostani "nyelvvédő" rendelkezés azonban tartós károkat okozhat a magyar kisebbségnek. Kurzusszerű, épp ezért halálosan komolyan veendő.

Sokan sok fórumon elmondták már, hogy a nyelvtörvény diszkriminatív, balkáni és súlyosan sovén. De miért is? Közhelyek helyett beszéljenek a konkrétumok, kézbe vettük a törvény szövegét.

Persze van tovább is >>>>>>

"Be kell látnunk: teljesen esetleges, hogy valaki 1919-ben vagy 1945-ben az akkori magyarországi határokon belül született, vagy sem. Ez az esetlegesség minden magyart egyenlővé tesz. Ennek az egyenlőségnek az esélyét kell visszaadni azzal, hogy minden magyar nemzetiségű maga dönthesse el: kíván-e Magyarország állampolgára lenni, vagy sem."

(Ungváry Krisztián, 2004.12.02.)

"A baloldal általában a ius soli híve, vagyis az a magyar, aki az ország határain belül él. A jobboldal a ius sanguinis híve, ami a vérségi és kulturális kötelékekkel kapcsolódó magyarságként fogja fel a nemzetet, függetlenül a határoktól. Még a státustörvény körüli viták során is felmerültek a kizárólagos ius soli nevében megfogalmazott érvek. Vagy emlékezzünk Hornra, aki csak tízmillió magyar miniszterelnöke akart lenni. Mostanra azonban a vita eldőlni látszik, hiszen a népszavazás olyan erőket állított szembe, akik közül egyik sem vonta kétségbe azt az elvet, hogy kötelék fűz a határon túli magyarsághoz. Számos ország példája mutatja egyébként, hogy a két elvet össze lehet hangolni. Itthon a kezdeményezés az igenek oldaláról tud elindulni, ez is tanulság. [...] A "fekete vasárnap" óta immár komoly ellenvetés szegezhető szembe azokkal, akik elvárják, hogy a Nyugat vagy Európa legyen velünk szolidáris. Most végre bizonyítható, a szolidaritás kétirányú utca. De sokszor lehetett hallani: elárultak bennünket! Most végre látjuk a fonákját, hiszen ezúttal mi árultuk el azokat, akik a határon túlról kértek tőlünk valamit, mi pedig elütöttük a kezüket. Halkan jegyzem meg, hátha szegény magyar testvéreink javára válik ez a nagy kiábrándulás. Hátha felgyorsulnak náluk azok a folyamatok, amelyek új keretekbe helyezik át túlélési stratégiáikat, persze úgy, hogy ránk már nem fognak annyira számítani. Hátha lassan azt is felfogjuk egyszer, hogy az ő társadalmuk is megosztott."

(Granasztói György, 2004.12.22.)

"Mostanáig a magyar emberben nem merült föl, hogy ne volna testvére a többi magyarnak. A maga nemzetének a határokon átívelő egysége minden civilizált ország lakója számára magától értetődő. Így volt ez természetes számunkra is - és egyetértett velünk a cigány, a sváb, a szerb, az örmény és a többi kisebbségi polgártársunk zöme is. A kettős állampolgársággal kapcsolatos, 2004. december 5-én lezajlott népszavazás - bármi volt is az oka és a módja - alkalmat adott volna a magyarság kulturális, szellemi, egyesítésére, erkölcsi és gazdasági együttműködésének erősítésére; mégpedig az európai politikai normák betartása mellett, a határok megsértése nélkül."

(Czakó Gábor, 2004.12.23.)

"NATO- és EU-tagságunk elérésével sem változhatnak alapvető nemzeti érdekeink, amit a külpolitikának szolgálnia kell: a Kárpát-medencében, ősi szállásterületén ma már nyolc országban élő magyarság fennmaradása és boldogulása. Azaz hogy minél jobb gazdasági, környezeti, egészségi és műveltségi helyzetben élje történelmi második évezredét."

(Jeszenszky Géza, 2005.03.17.)

A címben tett kijelentés súlyos. Kérés, hogy a címolvasó-azonnalkommentelő-felháborodó attitűdöt azért pihentessük.

Alapvetésnek szögezzünk le még egy dolgot: nem kell hanyatt esni attól, ha valaki bekapja az aktuális influenzát, ágynak dől 10 napra, a kicsinél valamivel rosszabb neki (mind a szárazköhögés, mind a fejfájás, mind a láz undorító), aztán pár nap alatt visszaáll a normál menetbe. Előfordul. Hűtőfürdő, fokhagyma, lázcsillapító, liternyi tea percenként. Megoldható. Ettől nem kell kétségbe esni, néhány veszélyeztetett csoportot leszámítva az átlagpolgár nyugodtan áteshet az ilyenen, többször. Pánikolni, pánikból oltatni nem kell.

Az ilyen betegségekkel szemben tehát nem érdemes félelemig spannolni magunkat. Általában normális helyzetben, normális ember nem is foglalkozik olyannal, hogy akkor most influenza van.

Az viszont nem normális, hogy ha egy védőoltástól félni kell.

Ez a H1N1 kódon jegyzett vírus által okozott újinfluenza éppen annyira tragikus, mint amennyire tragikusan tévednek az eddigi halálozási statisztikák. Olvasom, hogy „kedd reggel meghalt az egyik új influenzával fertőzött kismama a Semmelweis Egyetem klinikáján, ezzel 14-ről 15-re emelkedett a halálos áldozatok száma". - Vagy számolni nem tudnak, vagy a szemléletük nincs rendben. Az állapotos asszony tragédiája ugyanis pontosan két ember halála: övé, és a meg nem születetté. Másik hír szerint jelenleg (szerda) három másik kismama van válságos állapotban, az orvosok szerint kevés eséllyel a túlélésre. Hat ember.

Persze van tovább is >>>>>>