Fontolva haladó

Epic fail a szittyáknál, avagy mi is döbbenten állunk Trianon kiárusítása előtt. Talán falinaptár, talán könyv akar lenne a szerencsétlenül megkomponált banner, mindenesetre a számunkra is igen kínos Tel-Aviv-Clemenceau-Kurucinfo tengely feléledését véljük felfedezni az alábbi screenshotban. A felette lévő link is igen beszédes ("Még dicsekszik is vele").

„Hiú törekvés az, amely a magyart meg akarja tanítani, hogy emlékezzék, óvja múltja tanúbizonyságait,
vagy hogy valami romantikus históriai újjászületés menjen végbe életében.”
Karácsony Sándor, A magyar észjárás, 1939.

A nemzeti emlékezetben helye van a tragikus, figyelmeztető történelmi eseményeknek, tetsszen az bár külső hatalomnak, politikai tényezőnek, vagy sem. A tragikus emlékezetben persze óriási erő rejlik: a súlyos sérelmek, a tisztelet, de leginkább a közeli érintettség miatt. Éppen ezért lehet könnyen használható (csak a szakszavak szerelmesei kedvéért: instrumentalizálható), bevethető a klasszikus protest-pártok (vö. Jobbik) retorikájában, megmozdulásaiban. Mindebből következik, hogy Trianon, mint viszonyítási pont gyökeres változások elé néz, illetve már most gyökeres változásokon megy keresztül, még ha jelenleg nem is érezzük annyira. Immár a politikai erő, mely nemzetstratégiájában vállaltan a kulturális nemzet egységében gondolkodik nem ellenzék, hanem kormánypárt (méghozzá sosem látott többséggel), az elitek bírálatára és alulról jövő, revizionista protest-mozgalmakra építő radikális tábor pedig a szubkultúrából kilépett, kommersz parlamenti párt. Előbbinek a lehetőségek majd' korlátlan tárháza áll rendelkezésére a nemzetpolitikai elképzeléseinek megvalósítására, utóbbinak pedig beszédmódja, első és másodlagos médiája muníciót veszített (értsd: a Jobbik, de HVIM sem hivatkozhat többé a parlamenten kívüliség eszköztelenségére, az összeboruló „nemzetietlen" elitek ellenőrizhetetlenségére). A december 5. probléma rapid megoldásával a nemzetpolitika, és Trianon értékelése már most máshogy fest, mint néhány héttel ezelőtt.

Az is biztos, hogy a rendszerváltáskor még hihetetlen nagyságú adósságunk jelentősen csökkent 1920. június 4. felé; a publikált emlékezet bár nem hiánytalan, de széles és mértékadó (Salamon Konrád, Zeidler Miklós, Romsics Ignác műveivel az élen), a közoktatásban a tabu megszűnt, vagyis megfelelő helyi értéket nyertek az első világháborút lezáró megtorlások, és sok helyen a kommunikatív emlékezet is működik (bemutattak jó és kevésbé jó dokumentumfilmeket, szobrokat állítanak, kiállításokat rendeznek a témában stb.). Az elmúlt két teljes kormányzati ciklust nemzetpolitikailag értékelve a nyilvánvaló merényletektől (viselkedés 2004.12.05. összefüggésében) a teljes töketlenségig (Göncz Kinga) igen székes bűn- és hibalajstrom állítható össze. A mostani kormánytól alapvető elvárás, hogy segítse az előrelépést egy giccsektől, túlhergelt indulatoktól mentes Trianon-kép kanonizálásában, a nemzeti mnemotechnika kialakításában (emléknap, újabb kötetek, közös tankönyvek stb.). A mozgástér nyilvánvaló: a „túllépni" és a „soha nem felejteni" koordinátáiban. Emellett pedig még fontosabb az összmagyarságért való cselekvés (nem csak politikai szinten, de a politika által támogatottan), az abból fakadó megerősödés, mert a rossz lelkiismeretet, a traumát végső soron csak ez számolhatja fel.

Erősen ajánlott további cikkeink:
Hogyan foglaljuk vissza Nagy-Magyarországot 4 lépésben?
Élnek-e magyarok a Kárpát-medencében?

Mink ilyen hülye országban élünk. Itt illetlenségnek számít a volt kommunista párt volt vezetőit lekommunistázni, a Móricz környékén tíz után nem adnak sört, aki pedig a közéletben nemzeti húrokat penget, az vagy kurucult giccskényszerbe fut, vagy nem, de akkor is kokettálónak könyvelik, netán egy hozzánk közel eső, kifli alakú ország idiótái nyúlnak magukhoz ijedtükben.

Mondok konkrétabbat. "Az európai parlamenti választáson eldől, hogy a Kárpát-medencei magyarságot hányan képviselhetik Brüsszelben..." kezdetű Orbán Viktor-mondaton rugózik május huszonharmadika óta a szlovák politikai elit. Olyannyira alátett nekik a „Kárpát-medencei magyarság" összetétel, hogy a Ján Slota név alatt futó házi hangulatfelelősük immár második napja azon póverkedik, hogy (figyelem!) határerősítés lesz, mert Magyarországon kilencmillió szlavofób fasiszta ujja viszket a ravaszon, és csak a rajtjelre vár, hogy meginduljon északnak. (Említett J.S.-nak egyhetes, Dósa Istvánnal közös hévízi nyaralást javaslunk, az „Előremutató-e, ha ostoba uszító vagyok?" kérdéskör kutatására.)

20.06.04

És erre virradt ma, június negyedike is. Szlovákiában felcsapják a magyar-kártyát, a sávosok Batman filmzenére hirdetik (vö. itt és itt) menetüket, a kormányzó párt a 89 évvel ezelőtt aláírt békediktátummal példálózik a jobboldal ellen. Nagy itt még a káosz. A szlovák esetből, a folyamatos konfliktusokból is látszik, hogy Trianon lappangó utóérzetét bármikor ki lehet használni, vagy képes az magától felszínre törni, hogy fájdalmat okozzon. Abban is biztos vagyok, hogy magyartól magyarig kell, hogy érjen a tudat, hogy nemzetben, így Kárpát-medencében kell gondolkoznunk. Kárpát-Európában, ha tetszik. Itt élünk, azért. Pozsonyban is, Zentán is, Szolyván is.

Öklöt rázni, fenyegetőzni most nem kell. Jelenleg fedezet nélküli az ilyen. Inkább meg kell nézni, honnan bugázzák maguknak az öntudatot mások. A szlovákok mondjuk az eurójukból. A románok a Cannes-i sikereikből. Na.

A nemzeti önképek visszahatnak és adaptációs módokként működnek. Ha azt építjük be erősen, hogy legyőzött, utolsó alakok vagyunk, akkor az önbeteljesítő jóslattá válik. Ha azt, hogy a történelem igazságtalan csapásaiból is felemelkedni, majd újra nemzetté válni képes közösség, más a helyzet. Trianonnak emlékmű kell: a fejekben, az emlékezés oszlopai tereinken. Aztán továbblépni, fejlődni, hogy tényleg helyet kérhessünk magunknak a nap alatt.