Fontolva haladó

Quentinhez bensőséges viszony fűz: ő az a rendező, akinek szinte tetszőleges filmjével az ember suhanc korában egy estébe sűrítve lerendezheti az első trágár, groteszk, brutális, durva moziélményét. Mindezt persze alattomos módon néha elvont, néha kult hangulatba csomagolja, nehogy véletlenül kihagyható legyen.

Tarantino keze megint elsült; nyilván egy „új filmemben szadista zsidók nácikat gyilkolnak" felütésű, egy mondatos kampány is bőven elég lenne a Becstelen Brigantyk kasszasikeréhez. Bár az átlagosnál jóval több vért ígérő plakátok és előzetesek hatására így is megfelelő tömegű sznob tódul a mozikba, néhány lövésnyit biztosan csalódniuk kell, mert az új filmben legalább annyit terrorizálják a nézőt terjengősre nyújtott párbeszédekkel, mint disznólkodós kivégzésekkel. (Előre szólok: SKALPOLÁS!)

A hatvanas évekből ismert italo-western stílusban adaptált „revenge film" - mint azt már többen elmondták - valóban a legjobb második világháborús mozik hangulatát idézi (pl. Piszkos tizenkettő [Dirty Dozen], 1978), de rejtett filmtörténeti utalásokból, stíluspoénokból amúgy is kész aranybánya a Brigantyk, ezeket hadd kelljen ehelyütt felfejteni. (Bár egyet nehéz megállni: ugye azonos címmel egyszer már mutattak be filmet, az The Inglorious Bastards [1977] címénél csupán egy betű az eltérés. A sztori és a szereplők amúgy teljesen különbözőek.)

A Becstelen Brigantyk provokatív, groteszk darab; képi világa sokszor felháborító, de ez nyilván cél. Amitől utólag is érdekes marad, az természetesen a témaválasztás, majd annak minden szóba jöhető eszközzel történő kiforgatása. A zsidó katonákból verbuvált náciölők turnéja, majd sikeres akciójuk Hitler ellen. Fantáziálás a második világháború idő előtti berekesztéséről, a nackó főbűnösök megfullasztásáról. „Fordított holokauszt" amit itt játszunk, írja SzabóZ az indexen, teljesen igaza van.

A „zsidó bosszú" értelmezésként nem belemagyarázás (ez így kimondva a filmben is elhangzik, nem egyszer), a kérdés már csak az, hogy a témában hasonló filmeknél automatikusan belépő óvatos érzékenység itt mennyire működik.

Arról lehetett olvasni, hogy a Brigantyk a németek körében nem zsebelt be osztatlan sikert, de itthon (még) alig van visszhang. „Sima történelemehamisítással fűszerezett ócska western gagyi." - írja egy lánglelkűbb olvasó a HV cikke alatt, de van ott még „A sok halivudi biboldónak jó lesz, csámcsoghatnak rajta." (Hozzáteszem, hogy „Once upon a time..." kezdetű narrációra súlyos rásütni a történelemhamisítás jelzőjét.)

Aztán ott van a mazsihisz.hu cikke. 'szongya, némileg számonkérően: „A rendező igazán jól, már-már mesterien csak a bosszúra éhes, végsőkig elkeseredett és kiégett zsidó katonák és civilek karaktereit tudta ábrázolni.", majd „Éli Roth félelmetes erővel kelti életre a nácik fejét baseballütővel szétverő, dühös, ítélkező Istent játszó zsidó srácot." (OFF megjegyzés: szedjék már le a mazsihisz.hu-ról azokat a futószalagos felhőket, mert rossz. Nem mintha gyakran nézném.)

Szóval kavarog itt minden.

Marad a kérdés: vajon azért készült-e náciölő film, hogy utólag rúgjon a nácik után? Vajon bosszú ez a film? Szerintem az. Katarzis. Nem azért villantják fel a kivégzett Hitler testét premier plánban már csak passzióból rojtozó géppuskás alakját, mert az a narrációt segíti, információ értékű, netán szép. Az ott katarzis, utólag. (A megbántott gyerek vudubabát szurkál, a pesti tömeg a Sztálin-szobrot forgácsolja. Miszlikbe.) Bosszú ez a javából, olyat és annyit kapnak a nácikok. Ám a bosszú „zsidó" mivolta csak a történet keretei közt vehető komolyan, a mozi célját, elkészítésének mozgatórugóit illetően nem. Tarantino kívülről nézi az egészet (ja, ő maga nem zsidó) és röhög rajta. Színpadra állít egy tucat beteg nácit és néhány bosszúvágyó zsidót, hogy elintézzék őket. Hogy legyen ilyen is; lehetőleg szóljon nagyot, legyen durva. Megérdemlik azok.

A Fontolva Haladó máris javaslatot tesz egy párhuzamos szovjet történetre, ahol magyar különítményesek '56 környékén muszkákat ölnek. Mondjuk rendezhetné Koltai Gábor, csak hogy hiteles legyen.

"Az Angyalok és démonok van olyan unalmas, mint a da Vinci-kód, de legalább a katolikusok jók benne." - írta az index a Brown-Howard páros aktuálisan moziba került tudományos-misztikus álcirkuszáról, és tényleg, mintha már a szinopszisból és más leírásokból is olvastuk volna: nesztek, begyepesedett hitbuzgók, ebben a filmben (könyvben) ti vagytok az áldozatok, nem kell tiltakozni, keresztet rázni.

Biztos csak az értelmezési keretekkel lehet baj. Mégis: ha az Angyalok és démonokban a katolikusok a jók, akkor kik a rosszak? Vagy ha az Angyalok és démonok szerint ilyenek a jó katolikusok, akkor milyenek a rosszak? Hétvégén rászántam magam a filmre, mely bár sokkal kevésbé pofátlan, mint a da Vinci-kód, vitára azért érdemes. Mérsékelten radikális kritika következik, telis-tele spoilerekkel.

Persze van tovább is >>>>>>