Fontolva haladó

Szerző: Szalai Ákos
közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója

XVI. Benedek szociális kérdésről megjelent enciklikája mintha más nyelven beszélne, mint amit a katolikusok eddigi társadalmi-politikai megnyilvánulásaik során alkalmaztak. (Bevallom: magam egy kicsit mindig viszolyogtam tőle...) A társadalmi kérdések tárgyalásakor eddig mintha a kizárólagos cél az igazságosság, az igazságos társadalom megteremtése lett volna. Igazságosságon pedig azt értettük, amit napjaink embere azon ért, vagyis azt, hogy csökkentsük az egyenlőtlenségeket, a társadalmat mindig a legszegényebbek helyzete alapján ítéljük meg, mindig forduljunk feléjük. A társadalmi igazságosság baloldali fogalma uralta a katolikusok beszédét is.

Ehhez képest a Caritas in veritate enciklika szerint a katolikus társadalmi tanítás alapja nem az igazságosság (még kevésbé ez a „társadalmi igazságosság"), hanem a szeretet. A szeretet jelentésének újradefiniálásáért a Pápa láthatóan heroikus küzdelmet folytat. Már első enciklikájában is ezzel foglalkozott, és most erre az alapra építi a szociális tanítását is. A szeretet szó - mint most is kifejti - napjainkra szintén elveszítette eredeti jelentését, és valamiféle szentimentális érzelem kifejezője lett, amit ráadásul erősen inflál az, hogy úton-útfélen használjuk. A szeretet elgyengült, pontosabban: az, amit ma ezen értünk, meglehetősen gyenge valami, ami a legkisebb kihívástól megretten. XVI. Benedek tanítása egyértelmű: a szeretet csak akkor lehet erős, ha az Igazságban gyökerezik. Ezt jelzi a mostani enciklika címe is. Igazságon pedig természetesen a hit igazságait, az Istennel fennálló kapcsolatban megismerhető igazságot érti. (Az enciklika további súlyos kérdése, hogy ma ezt az Igazságot is hajlamosak vagyunk elrelativizálni - és akkor a szeretetből sem marad más, mint az I love you-s üzenetek, bögrék, pólók.)

Lássuk az enciklika egyik legfontosabb passzusát szó szerint: milyen viszonyban van ez az igaz jelentésébe és jogaiba visszahelyezett szeretet, és az igazságosság?

6§ Ubi societas, ibi ius: ahol társadalom van, ott jog is van, ott az igazságosság is létezik. A szeretet túl van az igazságosságon, mert szeretni annyi, mint adni, felajánlani valamit valaki másnak, ami az „enyém"; de a szeretet soha nem lehet meg az igazságosság nélkül sem, hiszen az igazságosság sarkall arra, hogy megadjuk a másiknak, ami akár a puszta léte, akár valamilyen cselekedet miatt megilleti. Nem „adhatom oda" azt, ami az enyém, ha először nem adtam oda azt, ami az igazságosság követelménye szerint az övé. Ha szeretjük a többieket [if we love others with charity], először is igazságosaknak kell lennünk velük szemben. Az igazságosság nemcsak hogy nem idegen a szeretettől, nemcsak hogy nem alternatívája annak, hanem kifejezetten elválaszthatatlan tőle, lényegi eleme. Az igazságosság a szeretet első számú megnyilatkozása, vagy, VI. Pál szavaival: annak „minimuma", a „tettel és igazsággal" megnyilvánuló szeretet (1 Jn 3:18) integráns része, ahogyan Szent János apostol tanít minket. Másrészt a szeretet megköveteli az igazságosságot, vagyis a többi ember legitim jogainak elismerését és tiszteletben tartását. A törvény és igazságosság szerint működő földi város megteremtéséért küzd. Másik oldalról a szeretet meg is haladja az igazságosságot, és az adás, illetve a megbocsátás logikája szerint szemléli azt. A földi város ügyét nem csak a puszta jogok és kötelezettségek hangsúlyozásával lehet előmozdítani, sőt az ingyenesség, a kegyelem és a közösség/eucharisztia [gratuitousness, mercy and communion] annak létrehozását sokkal jobban segíti és biztosabb alapot is nyújt számára. A szeretet [charity] mindig Isten szeretetét is tükrözi az emberi kapcsolatokban, a szeretet ad az evilági igazságosságnak teológiai értéket, ez kapcsolja össze az üdvösséggel.

Ez a bekezdés két fontos üzenetet is hordoz: egyrészt meglehetősen radikálisan elhatárolja egymástól a szeretet és az igazságosság fogalmát (még akkor is, ha a szeretet nem lehet igazságosság nélkül), másrészt az igazságosság értelmezése is erősen eltér attól, amit a „társadalmi igazságosság" fogalma alatt érteni szoktunk.

Az itt javasolt igazságosság nem több, mint amit az emberek évszázadokon, évezredeken keresztül értettek rajta: kapja meg mindenki, ami őt megilleti, ami neki jár. Ehhez azonban tudnunk kell, hogy kinek mi jár, hogy mi az enyém és mi az övé. Ne keverjük össze a fogalmakat: az igazságosság nem azt követeli, hogy adjuk meg a lehető legtöbbet a szegényeknek - ez nem az igazságosság, hanem a szeretet követelménye. Napjaink igazságosságról (társadalmi igazságosságról) beszélő közéleti emberei többszörösen is sértik a normális gondolkodást: az igazságosság eredeti jelentését (mindenkinek a magáét) megpróbálják kitörölni a nyelvünkből, másrészt viszont a szeretettől (vagyis odaadni azt, ami az enyém lenne) pedig megtagadják a maga társadalmi szerepét.

A társadalmi igazságosságról szóló beszéddel a legnagyobb baj azonban nem az, hogy a gondolatokat, a nyelvet összezavarja (persze már önmagában ez is elég lenne ahhoz, hogy szót emeljünk ellene), hanem az, hogy „lefokozza" a szegények felé fordulás követelményét. Azon keresztül, hogy lefokozza - vagyis a jelentését vesztő igazságosságba próbálja beolvasztani -, egyben megfosztja attól az igazán erős alapról, amelyre építeni lehetne: a szeretettől.

Azok számára, akik nagyon félre akarták érteni a fentieket, álljon itt egyértelműen: a társadalmi igazságosság fogalmával való leszámolás nem jelenti azt, hogy a katolikus társadalmi tanításnak el kell fordulnia a szegényektől és mindenkinek csak azt kell megadni, ami őt megilleti. Értelemszerűen nem tagadjuk az „Isten szegényei" felé fordulás követelményét - nem tette ezt meg a mostani Pápa akkor sem, amikor még a Hittani Kongregáció vezetőjeként a felszabadítás-teológiát helyretevő iratokat fogalmazta. Éppen az a feladat, hogy ezt a követelményt szilárdabb alapra helyezzük. De ez az alap nem lehet a ködös társadalmi igazságosság. Kapja vissza minden a maga jelentését: az igazságosság legyen az „enyém" és a „tied" közötti határt meghúzó fogalom, a caritas pedig az a követelmény, hogy a mienkből is adjunk.

(És akkor egy megjegyzés zárójelben, a végére: természetesen a társadalmi igazságosság fogalmától elég nehéz megszabadulni, ráadásul azt meghatározni is igazán nehéz, hogy kit mi illet meg a „léte alapján" - ezzel több korábbi enciklika is foglalkozott. Éppen ezért az enciklika - a közérhetőség, a rövidség miatt - maga is használja az igazságosság követelményét. Az enciklika valódi mondanivalóját azonban az itt elemzett rész hordozza.)

[Az új pápai enciklikáról részletesebb bemutató-elemző írást is közöltünk - tudomásunk szerint elsőként a hazai médiában. A szerk.]