Pálinkás József

A rendezvény rangját kétségtelenül Pálinkás József MTA elnök személye és jelenléte adta meg, aki atomfizikus létére nagyjából 20 percet beszélt, és ezzel a történészkonferencia bevezető előadását is megtartotta. Gondolatmenetét persze általános érvényű megállapítások és parallel természettudományos problémák köré szervezte. Mint mondta, nagyon ritkán fordul elő, hogy egy tudományos elmélet megdől. A tudományos elméletek (vagyis a tényleg tudományos elméletek) természetüknél fogva inkább kiegészülni szoktak. A történelem vizsgálata leginkább a világegyetemmel kapcsolatos kutatásokhoz hasonlít, azokkal hozható párhuzamba. Az űr kutatói a világegyetem régmúltjából napjainkban Földre érkező fényt, mint jelenséget vizsgálják, annak megfigyeléséből próbálnak általános érvényű kijelentéseket tenni az egész rendszer működésére.

A tudománytalan elméletekkel kapcsoaltban Pálinkás elmondta: az egyszerű válaszok várása elvileg életkori sajátosság; azt az ember ideális esetben kinövi, képes lesz bonyolultabb összefüggéseket átlátni, és nem elégszik meg egybites magyarázatokkal — sem a természettudományokban, sem a történelemben. Az MTA elnök szerint amúgy a múltról való gondolkodás helyes megtanítása nehezebb feladat is, mint a természettudományos dolgokról való gondolkodás megtanítása, hiszen a történelem, majd annak leírása is az emberi személyiség által erősen befolyásolt folyamatok. Az elnök szerint viszont a bizonytalan elméletek, mítoszok felhozása tanórai keretek között egyáltalán nem helyes, mivel zavart kelt, valamint — és ez a legnagyobb probléma — hitvitákhoz vezethet („erre nincs bizonyíték, de én azt hiszem″ kezdetű mondatok). Ezeknek helye van a tudományos vitákban, de nagy különbség, hogy ott kellő szakmai ismeretekkel felvértezett kutatók állnak egymással szemben. A tanórai keret alkalmatlan az ilyen típusú „hitviták" folytatásához. Persze sokszor az sem könnyű kérdés, hogy hol van a határ tudományos műhelyekre tartozó elméletek és az órán is vitára érdemes gondolatok között.

(Schmuck Andor és felesége, 2009 júniusa)

Nervesa della Battiglia és Francesco Baracca története

Először és utoljára volt a (had)történelemben olyan repülős harci kultúra, mint az első világháborúban. A duplaszárnyú gépek tömeges bevetésekor, azok valószínűtlenül tekervényes mozgásával megvalósított, mára csak műrepülő-versenyek keretei közé zárt mutatványok töltötték be az eget. Ennek a harcmodornak pedig egyik legnagyobbja az olasz Francesco Baracca volt - emlékét (többek közt) pedig nem kisebb műhely őrzi, mint a Ferrari autógyár. Rövid úti leírás, mielőtt kiderülne miként.

„ZONA SACRA". Ezzel a felirattal több százszor találkozhat az első világháborús emlékeket felkereső turista Olaszország-szerte. Ilyen kis táblák, és az általuk jelzett, mintaszerűen gondozott parkok, szobrok és épületek is mutatják, hogy szerte északon igen különleges megbecsüléssel gondozzák az első világháborús emlékezés tereit. Minden olyan helyet, ahol tömegesével estek el katonák olasz és ellenséges oldalról, „szentnek" neveznek. A fenti felirat röviden összefoglalva tisztelettudó magatartást követel mind a szentélyben, mind annak környékén, valamint felkéri T.Közönséget, hogy ne zabáljon és ne hangoskodjon itt.

Aligha vonhatjuk kétségbe, hogy maga a rendszerváltozás folyamata óriási feladatok elé állította az eddigi kormányokat. Ne felejtsük, a döntésekre kényszerülő politikusnak nem áll rendelkezésére az „utólagos éleslátás csodafegyvere” (Hobsbawm), döntéseit elkerülhetetlenül információhiányos helyzetben kell meghoznia, hiszen azok a jövőre vonatkoznak, amiről biztos, ellenőrzött tudása sem neki, sem másnak (beleértve a tudósok, szakértők légióit is), senkinek nem lehet. A tennivalóknak – a mai politikai szlengben elkerülhetetlen és/vagy szükségszerű lépéseknek ne vezik ezeket – sincs valamiféle felsőbb hatalmak által elő írt szigorú rendje; aki ilyenek ről beszél, az vagy magát képzeli omnikompetensnek, vagy a saját elképzeléseit, „kedvenc eszméit” – ahogy ezt a jó öreg 19. század ban mondták – téveszti össze az isteni akarattal vagy a társadalom, a gazdaság állítólagos vastörvényeivel. A politikus nem játszhat kottából, mert ilyen nem létezik. A normál helyzetekre érvényes, az intézményi logikára, tapasztalatokra, eljárási rendre alapozott rutinte vékenységen túl igen gyakran – és leginkább váratlan, de nagyjelentőségű pillanatokban – improvizálnia kell, képességeire, ismere teire, technikai tudására, de nem ritkán csupán intuíciójára támasz kod va. Nem ró hat juk fel bű né ül, ha né ha mel lé fog, csu pán azt, ha sem má sok, sem a maga kárán nem tanul, ha nem képes önkorrekcióra, ha hiányzik belőle a felelősségérzet, ha nincs valóság érzéke, ha nem tud különb séget tenni a jó és a rossz, a hasznos és a káros, a lehetséges és a lehetetlen, a köz- és magánérdek között.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a közeget sem, amely a kormányzás terhét magára vállaló személyeket körülveszi. Ha valami, úgy a kormányzás bizonyosan olyan te vé keny ség, amelyet egyedül még egy lángész sem végezhet el. Különösen nem a liberális demokrácia elveire épülő parlamentáris rendszerben.

A teljes cikk digitális formátumban itt olvasható >>>

A 2010/1-es szám teljes tartalomjegyzéke itt olvasható. Megvásárolható a Lapker terjesztőpontjain.

A hegyi állóháborúban keletkezett torzulások, 1916. (Kobarid Múzeum)

Túl azon, hogy festői hegyek között kirándulgatunk, tájbaillő sört tolunk az arcba és igyekszünk Budapesttől távol lazítani, annyira ugye azért nem vidám téma az első világháború. A cobaridi emlékhely/múzeum tesz is arról, hogy ezt lehetőleg ne felejtsük el.

Az első és legfontosabb, hogy a dolgot magát így ne is keressük; folyónk Soča néven híres Szlovéniában (Isonzónak csak az olaszországi szakaszát nevezik, de ez nyilván köztudott), forrása pedig a Júlia-Alpokban, Trenta völgyben található. Ez a Triglav National Park (TNP) része, mely Szlovénia egyetlen, nagy kiterjedésű nemzeti parkja, Bovec térségében. Az ösvény busszal vagy autóval közelíthető meg, bár bringával is nyilván élmény. A meredeken, helyenként valószínűtlenül kanyargó utakon felfelé menet egy rutinosabb kőszáli kecske is csillagokat látna. (Sosem hánytam utazástól, de aki netán jelen útmutató nyomán tévedne a környékre, és érzékeny gyomrú, inkább nyomasson ájulásig Dedalont előtte, különben baja lesz. Hótzicsi.) Apropó, állatok: a szívbaj nélkül lézengő-lájtoló birka itt gyakori jelenség az autóutakon (néha le is fekszenek, keresztbe), őket dudával, meg tapintatlan nyomulással lehet eltakarítani, ugyanis gazdájukat közel-távol nem találni.

A bevezető rész utáni első érdemben tárgyalt állomás Kranjska Gora, Szlovéniávan (Felső-Krajna tartomány). A beszámolófolyam tehát keletről nyugtra halad, pontosan az egykori front mozgásának megfelelően (vö. Isonzótól Piavéig). Íme K.Gora és Kobarid (vagyis Caporetto, a következő beszámoló színhelye) térképen szemléltetve:

Kranjska Gorához közel esik a képeken látható emlékhely. Meredek hegyi úton lehet megközelíteni kocsival, de állítólag megáll a közelben távolsági buszjárat is.

Az első világháború alatt a környék az olasz front felé mozgó katonai alakulatok stratégiai csomópontja volt. 1915 és 1916 között az osztrák hadvezetés mintegy 10 000 orosz hadifoglyot vezényelt ide, hogy utat építsenek Krajnska Gorától Mojstrovka (Vršič) hegyén keresztül Trenta irányába. 1916 márciusában váratlan katasztrófa történt: egy lavinasorozat száznál is több hadifoglyot sodort el őreikkel együtt. Rájuk és a nehéz fizikai munkában megnyomorodott más katonákra emlékeztet ez a hely (ahol egyébként már 1917-ben mementót emeltek túlélő oroszok).