Fontolva haladó

Előzmény: A munkás és a kolhozparasztnő visszatért
Négy éves csúszással, hat év restaurálás után visszakerült helyére a szovjet korszak jelképévé lett "Munkás és a Kolhozparasztnő" Moszkvában. (NOL)

Nem tudom, mondtam-e már, de Vera Ignatyeva Muhina Munkás és kolhozparasztnő c. faragványa a világ egyik legérdekesebb szobra. Most, hogy a helyreállítása végeztével a napokban - legalábbis néhány fórumon - újra a figyelem középpontjába került, érdemes elmondani azt is, hogy miért a legérdekesebb. (Itt jobbra ez a kép éppen a december eleji talapzatra állítás pillanatában készül, de látványban durvább pl. ez.)

A szocialista realizmusról tudjuk, hogy még az olyan viszonylag normális adottságokkal rendelkező helyeket is képes csontra lakhatatlanná és nézhetetlenné tenni, mint Szlovákia vagy Románia, Magyarország szerencsétlenebb falansztereiről nem is beszélve. Ebben a „művészeti" szemléletmódban szűk évszázad alatt áttekinthetetlen mennyiségű szemét keletkezett, a kezdeti (később szépen megfojtott) szovjetorosz avantgárd némelyik képét leszámítva csak bulldózer-pozitív látványosságokat bírt termelni. Színtelen, betonból és acélból épített világ ez, bár kétségtelenül minden művészeti irányzatok közül az egyetlen, mely tökélyre vitte az elektromos póznák és trafóházak vizuális megjelenítését. (Utóbbi kategóriából kedvencem a továbbélő kommunizmus bástyájának, Észak-Koreának a címere, melyben - síró heraldikusok - egy pózna és egy vízi erőmű látható.)

Ennek a szocialista realizmusnak a terméke Muhina Munkás és kolhozparasztnő c. szobra is, így persze nem egy szép darab, az érdekessége sem ebben rejlik. Talán nem is ismerné fel az átlagpolgár a többi hasonló mű között, ha nem lett volna az 1937-es világkiállítás egyik legnagyobb méretű látványeleme, majd a szovjet-orosz filmstúdió, a MOSZFILM emblémája, így a moszkvai világhatalom jelképe - mindezek miatt pedig egy csomó városi legenda és hoax alapja (pl. hogy a szobor első terveit Borisz Iofan még ruha nélkül rajzolta meg, vagy hogy a nőalak ruháinak redőiben Trockij portréját rejtették el). Éppen híre miatt emelték le hat éve talapzatáról, és költöttek rá 1,2 milliárd rubelt (kb. 7 mrd Ft), hogy most megújulva állhasson a 24 méteres, 185 tonnás darab.

Mindezek ismeretében egy világ dőlhet össze a Muhina-hívőkben, de a Munkás és kolhozparasztnő jelképisége egy perc alatt lerombolható, ha megnézzük, hogy ihletét (tudatosan, vagy tudat alatt) honnan merítette. Nézzük meg ezt.

Ez itt Krition és Nésiótés Zsarnokölők c. szobra Athénból, a Kr.e. V. századból. (Bár ez itt római - amúgy pontos - reprodukció, az eredeti nem maradt fenn, mint ahogy annak elődje, a perzsák által ellopott, Anténor által készített első Zsarnokölők sem.) Harmodiost és Aristogeitónt formázza meg, akik megölték Peisistratos fiát, Hipparchost, véget vetve ezzel az első athéni türannisznak (a görög történelem során - Plinius szerint - ez volt az első eset, hogy köztéren halandó embernek szobrot emeltek, tehát H. és A. nem kis dolgot vittek véghez). Namármost van hasonlóság eközött a Munkás és kolhozparasztnő közt? Van. Nyilvánvaló? Eléggé.

Kemény, de úgy tűnik, hogy a lényegét és eszközeit tekintve zsarnoki berendezkedésű Szovjetunió egyik ikonikus jelképe erős rokonságot mutat az antik világ zsarnokellenségének egyik ikonikus jelképével. Ezt persze nem én találtam ki, elmondták már korábban sokszor, de érdemes észben tartani, hogy a számos kiállítás, a MOSZFILM és rengeteg reprodukció által a világon szerte körbehordozott, a napokban pedig újra felállított Munkás és kolhozparasztnő ihletettségét tekintve, némi áttéttel egy zsarnok megöléséről szóló történetet közvetít bele az arcba. Jó, nem?

Most pedig szemléljük meg Alexander Koszolapov mester kb. 20 éve készült adaptációját, és gondolkozzunk el, hogyan kerül végül minden a helyére.

(Diszkrét megjegyzés: Koszolapov más formában is illusztrálta Mickey-t, idősebb gyerekeknek itt megtekinthető.)

November 11-én, szerdán újraindul az ELTE Trefort-kertjében a nyolcvanas-kilencvenes évek kultikus sorozata a Gólyavári esték, ahol először Ritoók Zsigmond professzor tart előadást Antigoné címmel. - szólt a hír pár hete, de az egyetem környékén már korábban is szétplakátolták, hogy megint lesz okos emberek délutáni bölcs órája, a nézők kérdéseivel.

Tény, hogy az átlagpolgár nem kerül izgalmi állapotba egy Szophoklész drámáról szóló előadás hírének hallatán, ám az átlagpolgárnak azt azért illik tudni, hogy az előadó, Ritoók Zsigmond idén éppen nyolcvanéves klasszika-filológus (ELTE professzor, ráadásul emeritus) nem pénzfeldobás után kapta a 100 ezer eurós jutalommal járó Bolyai János Alkotói Díjat. Így elmentem és meghallgattam múlt szerdán. (Na jó, a rendezvénysorozat oldalán közvetítették elejétől a végéig, igazából azt néztem.)

Túl azon, hogy normális középiskolában kilencedikes korban feladják a thébai mondakör valamelyikét (legtöbbször pont az Antigonét), az emberben nagyobb nyomot nem szokott hagyni az antik tragédiaszemlélet. Az viszont tudható, hogy aki ókori kultúrák megismerésére adja a fejét, legfeljebb csak részben teszi a korinthoszi oszlopfők iránti rajongásból, vagy a Leszbosz-életérzés revíziója miatt. Így Ritoók is azzal kezdte, hogy természetes az, ha valaki az ókori civilizációk, antik gondolkodásmód tanulmányozása közben saját mindennapi lelki, társadalmi kérdéseire is választ keres. Minden alkotás a világról szóló vallomás, így ez is. Erről az alapról pedig azt lehet mondani: az Antigoné története baromi érdekes.

A konfliktus egyszerű, mert az egész történet egyetlen eldöntendő kérdésről szól: Polüneikész, Oidipusz fia (akit testvére elűzött Thébaiból, visszatérve ostrom alá vette a várost, ezért halála után hazaárulónak tartják) vajon cselekedetei után eltemethető-e hazája földjébe (nem ismeretlen a görög jogban, hogy aki a hazája ellen megy, az nem nyugodtatik az állam földjében). Igen, vagy nem - ebben a vagy-vagy helyzetben látjuk a szereplőket, és minden további vizsgálat tárgya az, hogy a kérdésben ki és hogyan viselkedik.

Mivel a darab jól látható ívben szerkesztett, pontosan kiderül, hogy melyek a valódi értékek Szophoklész számára. Az egyik kulcsfontosságú emberi tulajdonság a darabban az esztelenség: Polüneikész testvérei Iszméné és Antigoné viszonylatában előbbi a józanság, utóbbi testesíti meg az esztelenséget - személyisége viszont teljesen átértékelődik a dráma végére.

Ki fog derülni, hogy Szophoklész szerint a józanság viszonylagos, az egyes tetteket követő utóítéletek miatt. Az archaikus gondolkodásban a tett megítélése a döntő, nem a szándéké.

Persze van tovább is >>>>>>

Nem tudom, mondtam-e már, hogy Geszti Péter a kollektív magyar alkotóképesség ködlovagja, a szervező ötletember, akinek már az óvodában is kreativitás volt a jele; rapper, zenész, reklámszakember, tanácsadó, civil mozgalmár, vállalkozó - félig ember, félig gép. Az ilyet egy országban megbecsülik: átengedik a teret, hadd játsszon, néha csurgatnak neki egy kis pénzt, és a végén írnak neki néhány szép kritikát, hogy legközelebb is legyen kedve kreatívnak lenni.

Igyekszem is figyelni a munkáit: kétségtelen, hogy szorgalomból, sokoldalúságból nem kevés szorult bele. (A pénzügyi háttérhez nyilván kellett egy SZDSZ is a tűzközelben, aztán mondjuk Várhegyi Attila, de a bűnözőket most inkább hagyjuk.) Viszont azt is nehéz vitatni, hogy Geszti Péter rendre a kreativitás könnyebbik végét fogja meg, hiszen ötletei között eredeti nem sok van: az Oláh Ibolyás Magyarország c. dal pl. egy az egyben René Dupéré zeneszerző korábbi találmánya (vesd össze: íme az eredeti, Alegria címmel, majd a mi dalunk, kicsit később), a Nemzeti Vágta a sienai palio honosítása, de a plakátkiállítások rendezésében sem voltunk úttörők, habár ott ugye nem a forma a lényeg, hanem a téma és a tartalom.

Azt senki sem mondta, hogy az említett dolgok nem jók, vagy nem szórakoztatók, de olyan jelzőket, mint "újdonság", "kreatív" nem nagyon aggatnék rájuk. A Gesztivel szimpatizáló körök általában azzal érvelnek, hogy "fikázni könnyű, alkotni nehéz" (na ja, "másolni könnyű, eredetinek lenni nehéz"), meg hogy általában az @®© munkája friss, igényes művészetet jelent. (Ez az igényes szó nekem mindig gyanús, de azóta kb. értem, amióta Nagy Feró megmagyarázta: : "Amíg sikerünk van és a közönség ért minket, addig nincs baj. Ha már nem lesz sikerünk, és a közönség sem ért, akkor majd azt mondjuk, hogy igényes rockzenét játszunk.")

Ilyesmiken gondolkodtam az aktuális plakátkiállítás után (2009-es téma: Restart, újratervezés - mármint gondolom a gazd.válság, 20 éves rendszerváltás, 10 éves köztéri plakátmúzeum után), ahol szokás szerint csomó középszerű munka mellett volt néhány nagyon jó és kifejező kép, az erőltetett ötletek mellett nem egy gondolkodtató, építő hozzászólást jelentő darab is. Szerintem megint nem a jobbakat díjazták - de inkább szemlézzünk párat. (Saját fotók + webről összeszedett maradék.)

Nekem ez volt a fődíjas. Témaválasztásában, egyszerűségében, üzenetében. Szerintem zseniális.

Persze van tovább is >>>>>>

Miután egészen szombat délelőttig folyamatos rezgetőfrász kerülgetett az "ugyan nem értek egyet, de ott leszek" típusú gay pride-os publicisztikáktól (háhh, egyszer vonuljon már ki a rengeteg egyet nem értő ultramérsékelt szabadelvű, mondjuk egy nyelvtörvény elleni tüntire, vagy akármilyen kulturáltabb ötvenhatos emlékmenetre), egyre büszkébb lettem, hogy vasárnap a komáromi botrányszobornál tehetem oda magam. Mármint botrány, ami az augusztus huszonegyedikei szlovák viselkedést illeti; még örültünk, hogy nekünk lehetett azt, amit Sólyom Lászlónak néhány hete nem (mondjuk beszédet nem akartunk mondani).

Ha mást nem, akkor annyit sikerült elérni szlovák oldalon, hogy a szobor rögtönzött zarándokhellyé váljon: ott jártunkkor kb. 25-30 percet töltöttünk el a térnek azon a részén, ezalatt négy kisebb magyar csoport fordult meg kocsival, fényképezte le magát, majd állt tovább sietve. Megállapítom, hogy a mű (Győrfi Lajos munkája - ld. még pl. a pesti srác szobra a Corvin közben) méltóságteljes, alapos munka (ugyan néhol a felületkezelése durva, darabos), számos rejtett szimbólummal. Például nyilván nem véletlen, hogy István a hármas halom-kettőskereszt jelképet hordozza a kezében tartott zászlón; ha már egyszer az történetileg nem stimmelhet (a kettős kereszt III. Béla korából, a hármas halom V. István korából ismert először), tippünk szerint annyit akar sugallni, hogy Istvánt akár lehet magyar-szlovák közös királynak is tekinteni, mint ahogy a két szimbólum mindkét állam címerében megvan. Bár nyújtózni kell hozzá, de az is észrevehető, hogy kardhüvelyt többek közt egy országalma is díszíti, valamint (ennek észrevételéhez már tényleg idő kell) a király palástját nyak-magasságban egy turult ábrázoló csat fogja össze. Utóbbihoz láthatóan a Karos-Eperjesszögi sír lelete szolgált mintául. Ezeket bírtuk észrevenni.

Így néz ki a legelőnyösebb oldalról. Amúgy Lúdpiac téren áll, kb. 1 km-re a határtól, a főút mellett, nem lehet eltéveszteni. (Az is Lúdpiac tér, ami az útról balra van, de ez ne zavarjon meg senkit.)

Persze van tovább is >>>>>>