Fontolva haladó

Az alábbi beszámoló a Történelemtanárok 20. Országos Konferenciájáról szól, melyet a szervezet 2010. október 9-én tartott a Kossuth Klubban, „Őseinket felhozád...″ — Magyar őstörténet címmel. Nem először foglalkozik a TTE a korai magyar történelem bizonyos kérdéseivel; az egylet Egyezzünk ki a múlttal! (Műhelybeszélgetések történelmi mítoszokról, tévhitekről) című kötetében Klima László és Fodor István foglalta össze a középiskolai oktatást is érintő néhány slágertéma kritikáját. A téma újramelegítése nem véletlen: az őstörténeti kérdések iránti érdeklődés fokozódik, 2009 decemberében apalapunk, az IGEN különszámot is szentelt a pogányság és hobbitörténészkedés bizonyos kulcsproblémáinak.

Pálinkás József

A rendezvény rangját kétségtelenül Pálinkás József MTA elnök személye és jelenléte adta meg, aki atomfizikus létére nagyjából 20 percet beszélt, és ezzel a történészkonferencia bevezető előadását is megtartotta. Gondolatmenetét persze általános érvényű megállapítások és parallel természettudományos problémák köré szervezte. Mint mondta, nagyon ritkán fordul elő, hogy egy tudományos elmélet megdől. A tudományos elméletek (vagyis a tényleg tudományos elméletek) természetüknél fogva inkább kiegészülni szoktak. A történelem vizsgálata leginkább a világegyetemmel kapcsolatos kutatásokhoz hasonlít, azokkal hozható párhuzamba. Az űr kutatói a világegyetem régmúltjából napjainkban Földre érkező fényt, mint jelenséget vizsgálják, annak megfigyeléséből próbálnak általános érvényű kijelentéseket tenni az egész rendszer működésére.

A tudománytalan elméletekkel kapcsoaltban Pálinkás elmondta: az egyszerű válaszok várása elvileg életkori sajátosság; azt az ember ideális esetben kinövi, képes lesz bonyolultabb összefüggéseket átlátni, és nem elégszik meg egybites magyarázatokkal — sem a természettudományokban, sem a történelemben. Az MTA elnök szerint amúgy a múltról való gondolkodás helyes megtanítása nehezebb feladat is, mint a természettudományos dolgokról való gondolkodás megtanítása, hiszen a történelem, majd annak leírása is az emberi személyiség által erősen befolyásolt folyamatok. Az elnök szerint viszont a bizonytalan elméletek, mítoszok felhozása tanórai keretek között egyáltalán nem helyes, mivel zavart kelt, valamint — és ez a legnagyobb probléma — hitvitákhoz vezethet („erre nincs bizonyíték, de én azt hiszem″ kezdetű mondatok). Ezeknek helye van a tudományos vitákban, de nagy különbség, hogy ott kellő szakmai ismeretekkel felvértezett kutatók állnak egymással szemben. A tanórai keret alkalmatlan az ilyen típusú „hitviták" folytatásához. Persze sokszor az sem könnyű kérdés, hogy hol van a határ tudományos műhelyekre tartozó elméletek és az órán is vitára érdemes gondolatok között.

***

Az elnöki beszéd utáni első témát (Finnugor nyelvrokonság — egykor és most )Kozmács István egyetemi adjunktus (SZTE BTK Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézet) vezette fel. Kezdő mondata egyben az egész szpícs summázata is volt, már előre: „A finnugor elmélet nem bukott meg, nem is bukhatott meg, egyszerűen azért, mert nincs helyette másik paradigma″. Kozmács leginkább azt sérelmezte, hogy a finnugor kutatásokat támadók legnagyobb része nem is tudja, mivel foglalkoznak a finnugor kutatók (nyelvcsaládok összevetésével például nem foglalkoznak). Ennek szemléltetése érdekében a Jobbik Magyar Őstörténeti Kutatóintézet felállításának szükségességéről szóló programpontját emlegette, valamint a Barikád.hu cikkeiből idézett (utóbbiakat ki is vetítette). Mindezt egyébként úgy, hogy a Jobbik nevet, vagy a Barikád címet nem mondta ki.

A dolog szépsége volt, hogy Kozmács az általa helytelennek ítélt narratívák szemléltetésekor többször is Fehér Bencét, a program soron következő előadóját idézte, aki tőle mintegy két méterre ült a teremben.

A finnugor elmélet érvényessége mellett az előadó kétféleképpen érvelt. Először is a nyelvészet korszakainak tudománytörténeti vázolásával igyekezett bizonyítani, hogy a vitákban használt fogalmaink sem ugyanazt jelentik, mint például 100—120 évvel ezelőtt. Mióta a finnugor tézis megjelent, kortól, ízléstől, őstörténeti paradigmáktól függően más a viszonyulás hozzá. Ma senki sem mond olyat, hogy pont azt és úgy vallja, mint Budenz József annak idején.

A józan nyelvészek álláspontja szerint a nyelvrokonság egyébként sem azonos a néprokonsággal.

Kozmács érvelésében központi szerepet töltött be továbbá egy Starhenberg nevű svéd katonatiszt 1790—ben készített, „A nyelvek harmóniája„ c. táblázata. Starhenberg orosz hadifogságban töltött idő alatt készítette ezt az összehasonlító táblázatot, melyben magyarok, finnek, votjákok stb. egyes szavait, kifejezéseit egyszerű laikusként veti össze — és jut a nyelvrokonság felé mutató következtetésekre.

***

Fehér Bence, a KRE BTK Történettudományi Intézetének docense a kettős (hármas/x—szeres) honfoglalás néhány kérdéséről tartott előadást. Fehér álláspontja László Gyula egykori tézisével kapcsolatban unikálisnak számít, hiszem azon kevés tudósok közé tartozik, akik szerint a kettős honfoglalás ugyan nem bizonyított, de nem is elvetendő elmélet. Hangsúlyozta: a tárgyalt kérdés nem is tartozik a mítoszteremtés körébe. Magyarázatában azzal érvelt, hogy néhány újonnan feltárt, de széles körben nem publikált, gazdag mellékletes szerbiai lelet megváltoztathatja a kettős honfoglalásról jelenleg is élő képünket.

A régészeti feltárások során azonosított két típusú sírcsoport (egy kis számú, gazdag mellékletes és egy nagy számú szegény, vagyis a „Hampel A″ és „Hampel B″) kutatásainál gyakran elhangzó magyarázattal kapcsolatban (miszerint a szegényes sírokban egy nagy számú, alapvetően szláv nyelvű [és etnikumú] csoportot kell látnunk, melyet a kis számú honfoglalóink magyarosítottak el) a korábban, pl. Kristó Gyula munkásságának kritikájakor már többször alkalmazott indirekt bizonyítással élt, vagyis a bolgárok és a kunok példáján keresztül kifejtette, hogy nem lehetséges gyakorlat, hogy egy kisebb létszámú népesség formáljon saját nyelvi és kulturális adottságai képére egy nálánál jóval nagyobb létszámú népességet — főleg akkor nem, ha belátjuk, hogy a XII. századtól már egységes nyelvű kárpát—medencei népről szóló forrásaink vannak.

Az előadó végül megfogalmazta a paleodialektológia kutatásba való hangsúlyosabb bevonásának igényét.

***

A soron következő előadó Dobrovits Mihály, az ELTE Közép—Ázsiai Kutatócsoportjának tudományos munkatársa volt, aki A magyar koraállamiság keleti párhuzamai címmel beszélt nagyjából 25 percet. „Ez a téma és kutatás semmilyen szempontból nem értinti a magyar nép eredetének kérdését, sem a magyar nyelv eredetének kérdését. Itt kizárólag egy politikai szervezet léte vagy nem léte a kérdés.″ — szögzete le mindjárt az elején. Mert ugye hogyan is nevezzük azt a népet, mely már nem honfoglaló, de nem is államalapító? Illetve hogyan kapcsolódik a magyarság a sztyeppevidék uralmi rendszeréhez/rendszereihez?

Abban ma egészen biztos a kutatás, hogy beszélhetünk belső—ázsiai birodalmi rendszerről/rendszerekről. Az 1930—as években még azt feltételezték, hogy valamennyi nomadizáló nép, amely csak megjelent a sztyeppe—sztrádán, ugyanolyan rendszerben élt. Ma már a tudomány bevesz olyan népeket is Belső—Ázsia civilizációs rendszereinek kutatásába, amelyek egyáltalán nem is nomadizáltak (pl. a tibetieket).

Valójában elmondható, hogy az az önszerveződési gyakorlat, melyet a magyarság produkált a honfoglalás korában, egy a IV. század környékén formálódott birodalomszervezési gyakorlat tizenkettedik áttétele — és az istváni államalakulat éppen ennek ellenében jött lére. (Az előadó itt vitatkozott Györffy György 1955—ös tézisével, melyben folyamatosságot fedezett fel a két különböző szerveződés között.) Dobrovits leszögezte, hogy az istváni államalapítás és a kereszténység felvétele más államalapításokkal és vallásváltásokkal ellentétben nem hozott teljes identitásváltozást, hiszen a magyarok úgy lettek kereszténnyé, hogy megmaradtak magyarnak, nem úgy, mint a törökök az iszlám felvételénél. Az előadó szerint a nyugati orientáció és a kereszténység felvétele nem is a 955—ös vereséggel dőlt el, hanem már jóval korábban, a kazárok bukásakor (amúgy a zsidó hit felvétele a kazároknál szintén a legitimációs újraértelmezések egyik játékszere volt).

A magyar koraállamiság keleti párhuzamaival kapcsolatos kulcsmegállapítás tehát, hogy létezett egy, az egész ázsiai térséget behálózó birodalmi rendszer, melynek a része volt (illetve önmagát annak mintájára szervezte) a magyarság is.

Fodor István

A konferencia legérdekesebb előadása minden kétséget kizáróan Fodor Istváné volt. A Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója A magyar őstörténet néhány vitás kérdése címmel azzal kezdte, hogy ugyan üdvözlendő a magyar korai történet iránt tapasztalható fokozott érdeklődés, ám az a sajátos mozgalom, mely mögött immár tőke és politikai erő is áll (utalás a Jobbikra — a szerk.) nagyon sok téves, tehát káros nézetet is a köztudatba dobott. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ez nem magyar sajátosság, hiszen például a horvátok is elvezették a sumér vonalat saját magukig.

Nagy veszély ugyanakkor, hogy sokszor nem a szakmai érvek uralják az őstörténészkedést, hanem indulatok, polikai célok.

Fodor leszögezte, hogy fontos tisztázni néhány alapvető kérdést. Az első: összemosható—e a nyelv és a nép története? A válasz határozott nem. (Példának ott vannak a bolgárok, akikről ma nehezen lehetne megmondani, hogy amúgy onugor, Belső—Ázsiából származó nép.) Viszont nép és nyelv története el sem választható, ugyanis nem létezik nép nyelv nélkül.

A másik fontos kérdés: mikortól mondhatjuk, hogy van magyar nép? Hiszen a nép nem öröktől fogva létező kategória, vannak fiatal népek, mint például a szlovákok. A nép létezésének a nyelv és egyéb kulturális jegyek lehetnek hordozói. Ami mindig nagyon fontos: a népnév. Márpedig a magyar népnév már akkor megvolt, amikor maga a nép még el sem szakadt más népek közösségéből. Mindennek alapján elmondható, hogy a magyar nép nagyjából 2500 éves, hiszen más jelek is azt mutatják, hogy a magyar etnogenezis ekkor zárult le. (Fodor itt Kristó Gyula állítását is cáfolta, aki szerint a magyarság népként csupán az Árpád—korra alakult ki.)

Az előadó másik fontos megállapítása az ősvallásra vonatkozott; kutatása szerint ugyanis a magyarságra nem az a sámánizmus volt jellemző, amit többek közt Diószegi István korábban — amúgy rendkívül elmaradott szibériai közösségektől tanulva — feljegyzett. Magyarországon olyan tengrizmus lehetett, ami a gyakorlatban pogány egyistenhitet jelent, és amelynek gyakorlása megkönnyítette az utat a kereszténységhez. Fodor szerint ez a típusú tengrizmus jellemző lehetett minden más nomád birodalomra is.

***

Az eddigi előadók sorában mindenképpen kivétel Raskó István. A Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézetének tudományos tanácsadója Első rajzvázlatok a honfoglaló magyarok genetikai mintázatáról címmel tartott előadást, melyben nagyjából a Honfoglaló gének c. kötetének legfontosabb következtetéseit ismertette. Ezek sorában a legáltalánosabb, hogy a rasszizmus mint genetikai kategória nem lézetik, hiszen nincs például olyan, hogy csak cigányokra ható gyógyszer. Földrajzi eredetről azonban már lehet beszélni.

A honfoglaláskori sírokban talált emberi maradványokból 68 mintát vettek, ezeket a már ismert „Hampel A″ és „Hampel B″ osztásban tették nagyító alá. Az igazi problémát a jelenkori populáció mintaegyedeiként szolgáló személyek kiválasztása okozta. Hiszen kit tekintünk a leginkább megfelelő mértékben magyarnak egy ilyen vizsgálathoz ma? (A szűrő végül annyi volt, hogy a kiválasztottak nagyszüleinek is magyarul kellett beszélniük. Továbbá felkértek Korond környéki székelyeket is a vizsgálathoz.)

A vizsgálatok végén megállapították, hogy a jelenlegi magyarság a Hampel B sírokban talált emberekhez áll közelebb, míg a székelyek az úgynevezett TAT—bélyeg előfordulása alapján a Hampel A sírok valamikori embereihez is közel állnak. Persze számos más tényezővel is jellemezhetőek ezek a tendenciák (pl. laktóz intolerancia megjelenése egyes népeknél).

A TTE konferenciája az előadók jó érzékkel történt kiválasztása miatt mindenképpen érdemes volt a figyelemre. Persze nehezen lehet nem észrevenni, hogy a nyelvész—régész—genetikus vonalon képviselt tudósok túlsúlya mellett befért volna még egy—két igazi középkoros történész is, jóllehet az időkeret még így is szűkös volt. (Az elhúzódó program miatt érthető, hogy a záróbeszélgetést miért nem várták meg többen.) Az előadások (témák) egyenként is érdemesek lennének húzósabb tárgyalásra/értékelésre, viszont megmaradnék egy általános leíró beszámoló keretei között. Később többször elővesszük még a témát a Fontolva Haladón.