Fontolva haladó

"Tetszettek volna forradalmat csinálni!" - Antall József cinikus megjegyzését sokszor érezhettük igaznak a rendszerváltás óta. Kérdés persze, hogy tényleg jobb lenne-e most nekünk. Ott van Románia, ahol megcsinálták azt a bizonyos forradalmat, éppen húsz évvel ezelőtt. A következmények alapján nem állíthatjuk, hogy sokkal jobban jártak volna, de az vitathatatlan, hogy ők igazán megszenvedtek a kommunizmus megbuktatásáért. Mementóként néhány sor erejéig idézzük fel a '89-es eseményeket!

Keleti szomszédunknál a hetvenes-nyolcvanas évek nem lazulást hoztak a diktatúrában, hanem keményedést. Mi eladósodtunk, de volt hűtönk a jászberényi hűtőgépgyárból (fridzsiderszocialzmus), Trabantunk, hétvégi házunk, néha már telefonunk is (piros, kék vagy fekete színben). Odaát kifizették a román államadósságot az utolsó fityingig, de gyakran az alapvető élelmiszerek is hiányoztak a háztartásokból. Sőt, a boltokból is. Bevezették a fejadagot, akadozott a közműellátás, egyszóval igen-igen szar volt Romániában élni. A "Kárpátok Géniusza", a Román Kommunista Párt második, és egyúttal 1965 óta regnáló elnöke, Nicolae Ceauşescu eközben nagyszabású projekteket dédelgetett, hihetetlen személyi kultuszt épített maga köré (márványpalotában lakott, négy elemit végzett hitvesét pedig a tudományos akadémia elnökévé tette), és vérbe fojtott minden rebellis kezdeményezést (Brassó 1987.).

1989-ben azonban Kelet-Európa-szerte nagy változások zajlottak. Gorbacsov demilitarizációba fogott, a KGST-országaiban sorra oszlatta fel magát az állampárt, októberben Magyarország is átment Szűröstül-bőröstül köztársaságba a diktatúrából. Románia ebből azonban mit sem érzékelt, Ceauşescu előkészítette a településszisztematizálási tervet (falurombolás néven vonult be a köztudatba), amely gyakorlatilag felszámolta volna a vidéki életlehetőségeket (iskolai központosítás, közellátás megszüntetése számos helyen stb.), és esze ágában sem volt a rendszert puhítani, átalakítani. A növekvő  társadalmi elégedetlenség végül Tőkés László személye mentén csapott át nyílt lázadásba (érdemes megnézni a remek Panoráma külpolitikai műsor nagy vihart kiváltó interjúját vele). A református lelkész áthelyezését megakadályozó csoportosuláshoz egyre többen és többen társultak. A növekvő tömeg már nemcsak a lelkész megvédéséért demonstrált, hanem Nicolae Ceauşescu lemondásáért is.

Az államhatalom a Securitateval és a rendőrséggel együtt sem tudta leverni a felkeléssé szélesedő lázadást. Kirendelték a katonaságot is, azonban többen átálltak a tüntetők oldalára. Eközben Bukarestben is zajlott a világtörténelem: a december 21-én a teljhatalmú diktátor szimpátiatüntetést hívott össze, ám a tömeg ellene fordult. Utcai harcok kezdődtek, 22-én az elégedetlenkedők betörtek a pártszékházba, Ceauşescu és felesége helikopteren hagyta el a helyszínt. A hadsereg magas rangú tisztjei fokozatosan átpártoltak a forradalmárok oldalára, a védelmi minszter, Vasile Milea pedig öngyilkosságot követett el. A helyébe lépő Stănculescu tábornok teljes légzárat rendelt el, így a bukott elnököt szállító gépnek le kellett szállnia. Ezt követően kalandos úton elfogták a menekülő házaspárt, majd Targoviste városába szállították őket.

Mindeközben a diktátorhoz hű erők ellentámadást indítottak a fővárosban, lemészárolva ártatlan civilektömkelegét. Ion Iliescu, exkommunista politikus pedig, akit a hatalmat átvevő Nemzeti Megmentési Front elnökévé választottak, statáriális bíróság elé állította Ceauşescuékat. A testület nem vacakolt sokat, rövid, nem épp' törvényes tárgyaláson halálra ítélte a nagyvezért és a helyetteseként működő Elenát. A világ közvéleményét megrengető videófelvételen jól látszik, hogy a diktátornak és feleségének még a halál árnyékában sem csappant meg hatalmi arroganciája. A kijelölt ügyvédjük sem tudott semmit felhozni a mentségükre (lehetne bármit is?), a romániaiak millióit megnyomorító házaspárt kivégezték, és névtelen sírba temették. A fegyveres harcok elcsitulnak, 1990-ben megtartott első demokratikus választáson Ioan Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, új korszak kezdődött az ország életében.

A történelmi tablóképhez azonban hozzá kell illesztenünk röviden a következményeket, amik enyhén árnyalják a véres átmenet eredményességét. Románok és magyarok közösen vetettek véget a rémuralomnak, és eme néhány sorsfordító pillanat erejéig a nemzetiségi ellentéteket is felülírta a magasztos, közös cél. 1990-től azonban újra megjelent a felülről szított magyarellenesség, elég csak a marosvásárhelyi fekete márciusra gondolni. Ioan Iliescu exkommunista politikusként lett háromszor is miniszterelnök, és ugyanolyan véres eszközökkel verte le a rendszerellenes megmozdulást (lásd: bányászjárás), mint elődje. A várt elszámoltatás döcögve halad: fokozatosan hozzák nyilvánosságra az egykori ügynökök, besúgok listáját, a Securitate egykori tagjai továbbra is órási nyugdíjat kapnak. A magyarság pedig gyenge érdekképviselet mellett egyre fogyatkozik. Nem lett sokkal jobb nekik sem, de ez nem csorbítja a '89-es átalakulásban szerepet játszó bátor emberek érdemeit, akik mertek és tudtak tenni egy jobb jövőért. Emlékük legyen példa!